A virágzásért semmit nem kell tenni. A természet ösztönösen tudja, mi a dolga. A termés már más dolog. Ha bőséget szeretnénk, azért nekünk is dolgoznunk kell.
A helyiségben tapintani lehet a kreatív energiát. Jegyzetek, skiccek, álmokból lett meggyőződések hevernek az asztalon. Valami igazi és nagy születik. Ilyen, amikor a virágzás zajlik – az inspiráció, a teremtő energia felszabadul, minden lehetőség nyitva áll.
Aki volt már fent, aki tudja, milyen a valódi flow, az azt is tudja, nehéz ebből – akár csak egy kis időre is – kiszakadni. De a falakon túl, az idő nem áll meg. A virágzás csodás, könnyed és ösztönös, akár a természetben. Viszont ahhoz, hogy mindez az energia gyümölccsé érjen, hogy ebből a pezsgésből kézzelfogható eredmény szülessen, nem elég az ötletelés és a lelkesedés.
„A bőséges termés tudatos, fegyelmezett munkát kíván.”
Itt, ebben a helyiségben, ahol a jelent jövővé álmodják, a gondolat és a vágy, már születése pillanatában életre hívja az első kihívást is. Könnyű szeretni a virágot. Illatos és szemet gyönyörködtető. Az ember már-már hajlamos elfelejteni, hogy a virág nem a cél, hanem az ígéret. Ígéret arra, ami nemcsak az érzékszerveket varázsolja el, hanem táplál is, és valódi, fizikai kielégülést hoz. De az igazi kérdés, hogyan fordul át mindez terméssé? Hogyan válik a kreativitás kézzel fogható eredménnyé?
Kép forrása: BongkarnGraphic
Elsőként azzal a felismeréssel, hogy az ötletből, még ha ragyogó is, önmagában nem lesz érték. A termőre fordulás már nem az ösztönös szépségről szól, hanem a tudatos jelenlétről. Arról, hogy merünk elkezdeni, merünk haladni, akkor is, amikor már nincs flow, csak a munka csendje és rendje.
Melyik ötlet az, ami megérdemli az időnket, a figyelmünket, az éltető erőforrásainkat? Hol kell majd döntéseket hoznunk, hogy ne vesszen el a lendület? És egyáltalán: készen állunk-e a következő szakaszra – arra, amelyik már nemcsak álmodni hív, hanem kitartani is?
A virágzás könnyed. A termés súlyosabb. Súlya van a napoknak, a döntéseknek, annak is, amit kimondunk, és annak is, amit elhallgatunk. A megvalósítás olyan, mint amit a jó kertész csinál: a fehér lapokon megtervezett, gyönyörű kertrajzok után, metszőollót kell fogjon a kezébe, és be kell piszkolja kinti ruháját. Az életben való kertészkedés egyik legszebb paradoxona, hogy egyszerre kell megtartani a fókuszt, és a rugalmasságot.
„Egyszerre kell gyökeret ereszteni, és nyitva maradni az újra.”
Mindeközben nem elveszíteni önmagunkat, a skiccet a papíron, a vágyat, azt a nőt, aki nemcsak megálmodott valamit, hanem most meg is valósítja.
Kép forrása: Jacob Lund
Mi tart meg bennünket ebben a szakaszban?
A belső iránytű. Az a mély, női tudás, hogy a dolgok nem egyik pillanatról a másikra születnek, hanem ciklusokban. Ritmusban, ahogy mi is, ahogy vannak napok, amikor az előrehaladás láthatatlan – mégis, ezeken a napokon nőnek a gyökerek. Megtanulunk támaszkodni. A társakra, a csapatra, a tanácsra, a csendre. A saját testünkre, amely bölcsebb néha, mint a fejünk. A hitre, hogy amit építünk, az számít. És hogy a munka nem vesz el tőlünk – épp ellenkezőleg: ha jól csináljuk, méltóvá tesz minket a beteljesülésre.
„Aki virágzik, szép. De aki termést hoz, az táplál. Magát, másokat, a világot.”
Ez az igazi művészet. Nem a fellobbanás, hanem a kitartó jelenlét. Amikor a gondolat, a vágy, a munka, az öröm és a fegyelem összeér, akkor egyszer csak ott van a kézben a gyümölcs. A saját munkánk íze, ami édesebb mindennél, és kárpótol ezer elvirágzott tavaszi álomért.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: PeopleImages.com – Yuri A)
Ezek is érdekelhetnek:
