Az asztalnál ült, apró kezeit az álla alá támasztva, és tekintetében ott ragyogott az a különös, gyermeki csodavárás. Neki az ünnep varázslat.
Egyetlen érzéssé mosódtak össze benne a feldíszített otthon színei, a hamarabb nyugvó nap különös fényei, és a sütemények illata, hogy évtizedek múlva majd nosztalgiává szelídüljön, és hívogassa egy letűnt világ színfalai közé. Még nem tárgyakat, hanem egyetlen ígéretet várt: csodát, ami túlmutat apró kis világán. Néztem őt, és arra gondoltam, készen állunk-e felnőttként arra, hogy megadjuk neki ezt a csodát?
Készen állunk-e nemet mondani? Véget vetni annak, hogy az ünnep sokszor nem több, mint egy díszes csomagolás, amit gondosan összeállítanak, de belül üres. Végtelen bevásárló listák, abszurd elvárások és csalódottság húzódik meg az elérhetetlen tökéletesség árnyékában.
Vajon érti-e még valaki, hogy a gyertya nem csak azért ég, mert szép?
Hogy a közös étkezés nem gasztronómiai esemény, hanem az összetartozás pillanata, morzsák, amik mindig hazavezetik azt, aki ismeretlen úton jár.
Kép forrása: StockLite
Elmosolyodtam magamban, de a mosolyom kissé keserű volt. Vajon a szikrázóan felöltöztetett karácsonyfák mellett állva, lesz-e még valaki, aki elmondja a gyermekeknek, hogy ilyenkor miért viszünk fenyőt az otthonainkba? Lesz-e még, aki tudja, mit üzennek rajta a díszek, és lesz-e, aki érzi, hogy a karácsony nem a dekoráció vagy a legújabb játék miatt fontos?
Az ünnep jelzőoszlop az idő végtelen útján.
A napok szüntelen folynak egymás után, gyakran megkülönböztethetetlenül, de az ünnep megállít, és elgondolkodtat, hol vagyok én ebben az egészben, honnan indultam és hová tartok. A szokások nem kötöttségek, és nem is szabályok, amiket muszáj betartani, sokkal inkább kapaszkodók, amik segítenek megélni valami sokkal mélyebbet, valami igazán emberit. A tél arra tanít, hogy az élet nem csak vetés és aratás, hanem néha meleg dunna alatt születő álmodás.
Felnézett rám, azzal a ragyogó tekintettel, amelyben még ott volt a tiszta hit abban, hogy a világ, csodákat rejt. Elgondolkodtam, hogy vajon meddig marad meg benne ez az érzés. Amikor felnő, és a mindennapok szürkesége rátelepszik, vajon lesz-e még ünnep számára? Olyan ünnep, amely nemcsak a külsőségekről szól, de a belsőről is?
Mert ha az ünnep mögött nincs tartalom, akkor csak üres mozdulatok maradnak, és ezek az üres mozdulatok idővel el is fognak kopni.
Hányszor hallani manapság, hogy „ez már nem olyan, mint régen”. Persze, hogy nem olyan. Hogyan is lehetne, amikor a gyökerek már alig látszanak? Amikor senki nem meséli el, hogy honnan indult ez az egész, és miért fontos? Egy olyan színdarabot játszunk, amit már senki nem ért igazán.
Kép forrása: Vera Prokhorova.
Néztem őt, és arra gondoltam, még lehet másként. Ez az én feladatom. Elmondani neki, hogy az ünnep nem a tökéletességről szól. Nem arról, hogy minden a helyén legyen, hanem arról, hogy mi magunk hol vagyunk. Megérteni, hogy ezek az állomások nem gúzsba kötnek minket, hanem segítenek eligazodni az időben és az életben. Amíg ott van benne a vágy a csodára, addig képes leszek megtanítani neki a csoda mögötti igazságot is. Azt, hogy az ünnep nemcsak valami, amit megélünk, hanem valami, amit megértünk. És ha elég kitartó vagyok, ő is továbbadhatja majd ezt a tudást.
A gondolataimat egy halk nevetés zavarta meg. Ő volt az, ahogy kuncogott, a saját titkos kis világában, ahol az ünnep még mindig a csodák ideje. Ott, ahol a tartalom még fontosabb, mint a csomagolás.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Elina Fairytale)
