Most már biztos vagyok benne, hogy a város nem lehet más, csakis nő. Utcái vibrálnak az élettel teli színektől, és aszfaltja úgy hullámzik a nyári forróságban, mintha egy nyári ruha libbenő fodra lenne. Sarkig kitárt, zsalugáteres ablakok verik vissza, a nap vakító fényét. Ők a város szemei – mindent látó, mindent tükröző, semmit el nem rejtő tekintetek. A fény most nem szelíd és utat mutató, hanem nagyon is harsány. Sőt, követel. A legkisebb repedésekbe is bekúszik, és arannyal von be minden sarkot, hogy fesztelenül kikacagjon, ha azt hitted, most bármit is elrejthetsz.
Ez a nyári napforduló ideje. A levegő sűrű és nehéz a melegtől, mégis pezseg benne valami mámorító. Most minden mozdulat merészebbnek hat, a gondolatok túllépnek megszokott határaikon, és az érzetek erőteljesebbé válnak. Ez az időszak nem az egyensúlyról szól, hanem arról, hogy a természet át tudja-e adni magát a perzselésnek, mi, emberek, pedig befogadjuk-e ezt a túláradó erőt?
A nap fordulása nemcsak egy csillagászati esemény, hanem egy állapot, amelyben mi is változunk. Így van ez minden ünnepünkkel, és az évkör minden fontos állomásán, hiszen tanítanak bennünket újrakezdeni, harmóniában és egyensúlyban élni, hálát adni, emlékezni. De a nyári napforduló más. Talán nem is hinnénk, hogy az is az élet fontos leckéje lehet, hogyan kell túlcsordulnunk. A törekvésünk általában fordított irányú: a kibillent, túlzó végletből szeretnénk, a harmonikusnak vélt és stabil középbe kerülni. Számolunk, mérlegelünk, óvatosan lépkedünk, hogy ne zavarjuk meg a rendet. A visszafogottság az életünk alapja, az érettség jele, a társadalmi működés feltétele. Mértéktartás, kontroll, stratégiák – ezekből építkezünk.
Kép forrása: Jacob Lund
De a nyári napforduló mást hirdet – hogy a túlcsordulás is lehet helyes. Hagynunk kell, hogy a vágyak kirobbanjanak, hogy a létezés ne egy visszafogott gesztus legyen, hanem egy nyers, intenzív állapot, mint amikor érett és lédús barackba harapunk. A természet példát mutat. A növények burjánzanak, a virágok kirobbanó színekben nyílnak, a levegő párás és telített.
„Most nem a hűvös önkontroll ideje van, hanem a belső tűzé. Most kell égni!”
Valaha tüzeket gyújtottak, körülötte nevettek, mezítláb táncoltak, szerelmeket latolgattak. A tűz nemcsak fényt adott, hanem teret is, ahol a vágy nem volt bűn, a női erő nem volt kérdéses, és a túláradás nem volt probléma. A hagyományok üzenete örök, csak talán már más a formája. Nem a parázs körül ülünk, hanem szemtől szembe azzal, akivel ugyanaz hevít bennünket az életre.
„Ma lehet, hogy nem tüzet ugrunk, hanem önmagunk belső gátjait.”
A régiek ilyenkor szerelmet kerestek, és sokan találtak is. Szent Iván éjszakáján, a tűz körül keringve, megengedték maguknak, hogy fürkésszenek, válasszanak. A vágy ezen a napon nem botlás volt, hanem áldás. Mi is tanulhatunk tőlük, hisz ez lehet a napforduló legbensőbb rítusa: szerelembe esni a minőségi önmagunkkal. Azzal, akit nem a hiány, hanem a teljesség és a fény formál. Fordulhatunk hozzá úgy, mint valódi szerelmünkhöz. Meghallgathatjuk mit kíván, ajándékba adhatjuk neki kíváncsiságunk és figyelmünk. A szerelemmel és az öngondoskodással most bőkezűen kell bánni, mintha soha el nem fogyna.
Kép forrása: STEKLO
Így tesz most a város is. A falak, éjjel is nappali meleget ontanak. A szökőkút pereme vizesen csillog, talán valaki mezítláb járt benne.
Megfürdünk-e mi is a pillanatban, mint vízben a felhevült test? Megengedjük-e magunknak, hogy teljes jelenléttel alámerüljünk a mostban, az életben, a tökéletes pillanatban?
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: maxbelchenko)
Ezek is érdekelhetnek:
