Minden ember három életet él: egyet a valóságban, egyet mások előtt, és egyet, amit önmaga számára alakít. – mondja egy régi mondás. Az utóbbi a legveszélyesebb. Az önigazolás ugyanis olyan, mint egy tükörlabirintus, amelyben csak azokba a tükrökbe nézünk bele, amelyek visszaigazolják, amit látni szeretnénk. Ez a mentális páncél segít csillapítani a belső feszültséget, de vajon milyen árat fizetünk érte? Mikor válik a védekezés felelősséghárító önámítássá, és mit tehetünk ellene?
Az önigazolás bűvköre: a saját valóságunk rabjai vagyunk?
Az önigazolás az emberi elme egyik legmesteribb trükkje: egy pszichológiai védelmi mechanizmus, melynek mélyén egy alapvető pszichológiai igény húzódik meg: a kognitív konzisztencia fenntartása. Az emberi elme ösztönösen arra törekszik, hogy gondolatai, érzései és tettei harmóniában legyenek egymással. Festinger kognitív disszonancia elmélete szerint, ha gondolataink és tetteink ellentmondanak egymásnak, feszültséget élünk át. Ezt nem könnyű elviselni, ezért sokszor tudattalanul is megmagyarázzuk magunknak döntéseinket.
Na és hogyan tesszük mindezt?
A szociálpszichológia szerint két hatékony eszközt vetünk be: az egyik a megerősítési torzítás, amely gyakorlatilag olyan, mint egy önmagát építő várfal – csak azokat az információkat engedi be, amelyek igazolják meglévő hiedelmeinket, miközben az ellentmondó tényeket kirekeszti.
Például egyesek azzal igazolják mozgásszegény életmódjukat, hogy ismernek valakit, aki aktív sport nélkül is magas kort ért meg, miközben figyelmen kívül hagyják a tudományos tényt, miszerint a rendszeres testmozgás jelentősen növeli az egészséges élettartamot. A másik a racionalizáció, azaz amikor szembesülünk egy kényelmetlen igazsággal, logikusnak tűnő magyarázatokat kreálunk, hogy igazoljuk magunkat. Így lesz a lustaságból „megérdemelt pihenés”, a káros szokásokból pedig „egy kis élvezet”.
Kép forrása: Branislav Nenin
A hit, mint az önigazolás szövetségese
Van valami megnyugtató abban, ha egy nagyobb erő kezébe adjuk át a felelősséget. „A karma majd eldönti”, „az univerzum úgy akarta” – hányszor halljuk ezeket a mondatokat?
Az ember képes a spirituális hitrendszereket is eszközként használni, hogy saját döntéseit igazolja.
Váradi szerint a szellemi materializmus pontosan ezt írja le: az ember úgy tűnik, mintha szellemi úton járna, de valójában csak saját önzését és döntéseit próbálja alátámasztani spirituális köntösbe csomagolva. Az önigazolás itt végtelen körforgássá válik: az ember nem valódi válaszokat keres, hanem önigazolást. Szent könyvek bölcsessége, ezoterikus formulák, transzcendens erő – bármi megteszi, ha alátámasztja a saját igazát. A spirituális út és az önérdek közti feszültséget így nem feloldja, hanem egyre kifinomultabb magyarázatokkal próbálja palástolni.
Kép forrása: Focus and Blur
Az önámításból való kilépés útja
Egyéni szinten az önigazolás a felelősség elkerülésének tökéletes eszköze. Társadalmi szinten az önigazolás még veszélyesebb. Egy csoport könnyedén alakíthat ki közös tévhiteket, a közösségi média pedig ezt felerősíti: az algoritmusok olyan buborékokat hoznak létre, ahol a saját meggyőződéseinket támogató tartalmak dominálnak, kizárva az eltérő nézőpontokat.
Az önigazolásból való kitörés első lépése a tudatos önvizsgálat: felismerni, mikor keresünk mentségeket ahelyett, hogy a valósággal néznénk szembe.
Ki kell lépnünk a komfortzónánkból, és olyan embereket is meg kell hallgatnunk, akik másként gondolkodnak, még ha ez kényelmetlen is. A bűntudat és a diszkomfort nem ellenség, hanem fontos jelzések arra, hogy fejlődnünk kell. A valódi változás pedig csak akkor kezdődik, ha képesek vagyunk vállalni a felelősséget és levonni a következtetéseket, valódi tanulságokkal. Nem kell tökéletesnek lennünk, csak merjük korrigálni a hibáinkat. Az önreflexió és a kritikus gondolkodás nem gyengeség, hanem az önismeret és a fejlődés legbiztosabb útja.
Szerző: Révész Bogi
(Kiemelt kép forrása: Prostock-studio)
Források:
