Én is százkarú istennőnek születtem, mint minden nő. Kezeinkkel egyszerre gépelünk, ringatunk, főzünk, pakolunk, alkotunk. Elvárásaink olyan magasra kerültek, és feladatból is annyi jut, mint csillag az égen. Hogy fér meg ennyi szerepkör között az öngondoskodás? Létezik rá egy évszázados praktika, elmesélem Neked, mi az.
A női lélek bonyolult szerkezet. Mivel elszántsága és teherbírása majdnem határtalan, így rászorul arra, hogy kicselezze önmagát. Régen, amikor a nők még nem laptopok, hanem a patak és a földek fölött görnyedtek, akkor is ugyanennyi felelősség volt rajtuk. Egyik napról a másikra, futottak önmaguk és a feladatok után. Az én figyelmem azonban megkapta valami, népszokásaink között. Úgy hívják, dologtiltó nap.
Ezek olyan napok voltak, amikor vallási vagy hagyományos okokból tiltott volt az asszonyi munkavégzés. Rengeteg hiedelem fűződik hozzá, mi történik azzal a nővel, aki mindezt figyelmen kívül hagyva, mégis valamilyen háztartási munkát végez. Jön a szegénység, a féreg, a betegség, a természeti csapás. A balszerencse megnyilvánulásainak, csak a képzelet szabhat határt. A dologtiltó napok közül sok esik nagy ünnepekre, hogy lehetőséget adjon a lelki elcsendesedésre és az ünnep méltóságának megőrzésére.
„Vannak viszont szép számmal olyanok is, melyek okai kevésbé érthetőek. Az én teóriám az, hogy ezek mögött női rafinéria, és közösségi bölcsesség áll. „
Kép forrása: fizkes
Hogyan teremthettek a nők legitimitást a pihenésre egy olyan világban, ahol a munka szüntelen és vég nélküli volt? Véleményem szerint így – dologtiltó napokkal. A háztartás, a gyereknevelés, a kerti munkák, a szezonális feladatok folyamatos fizikai és lelki megterhelést jelentettek, és kellett valami, ami ennek megálljt parancsol. De a női lélek bonyolult szerkezet, nehezen tud önmagának határt szabni, ezért kellenek a kollektív keretek. Egy kis cinkos összekacsintás a szolidaritás jegyében: „ha te nem hajtod ma magad, ígérem én sem fogom, legyen ez a nap most a pihenésé”.
„Talán így kezdődött a korai öngondoskodás. Egy titkos, szavak nélküli paktummal, ahol szárnyat bontott az önismereti munka és a közösségi, pszichológiai támogatás.”
Miért ne lehetnének újra, modern dologtiltó napok? Olyanok, amik elvonnak bennünket a világ zajától? Telefonunkat, munkánkat és terheinket letéve, elmerülnénk a csendben, hogy a lélek végre szabadon lélegezzen. Az elme lelassulna, a test megpihenne. Nem lenne szükség különösebb ceremóniákra.
„Az is elég lenne, ha egyszerűen megtanulnánk újra csak létezni. Nem elvárni. Nem küzdeni. Nem összehasonlítani, nem egymáshoz mérni.”
Talán nehéz lenne újra megszokni ezt a pillanatnyi szünetet, vagy megengedni, hogy a világ egyetlen napra csak a beszorult lélegzet kiengedéséről szóljon, de épp ez segítene kapcsolatba lépni azzal, amit elveszítettünk.
Kép forrása: Alex Ost
Persze ahogyan sok minden más régi bölcsességen, ezen is bátran átléphetünk, a döntés a mi kezünkben van, de tudnunk kell, hogy nincs döntés következmény nélkül. A népszokások figyelmeztetnek bennünket, hogy a vég nélküli önkizsákmányolásnak és hajtásnak komoly ára van. Aki nem tart dologtiltó napot, azt valóban eléri a szegénység, a féreg, a természeti csapás.
„Csak ezeket ma már így nevezzük: szorongás, kiégés, depresszió, lelki- és pszichés betegségek.”
Az elnevezés mindegy. Ami változatlan, az a súlyos következmény.
Ezért azt javaslom, ha szeretnél magadnak egy új praktikát az öngondoskodásra, akkor nézd meg, hogy csinálták ezt anno, több száz éven keresztül. A dologtiltó nap lehet az, amikor a világ teljesítménykényszerét lerázhatod magadról egy ősi praktika erejével, és száz karod megpihentetve, a lelked végre úgy nyújtózhat el a csendben, mint macska a déli napfényben.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: gpointstudio)
Ezek is érdekelhetnek:
