Sokszor van olyan érzésem, mintha egy hatalmas folyó szelte volna ketté az időt. Egyik partján hagyva a nőket, akik a földdel összhangban éltek, de minden nap életbenmaradásukért dolgoztak, másik partján megszülve a nőt, kinek senki sem parancsolhat. Még a természet sem. Ki mondja meg, melyik a jobb élet? Ki mondja meg, szárnyat növesszek, vagy gyökereket?
Láttam nagyanyám, ahogy a földhöz lehajolva, keze életet markolt, gyökeret keresett. Minden álma a maga köré szőtt világban élt. Mozdulatainak súlya volt. Tudta, minden napért meg kell küzdeni, viszont azt is, mikor kell vetni, mikor aratni, mikor ünnepelni az esőt. De vajon nem volt-e súlyos ez a teher? A világ, amelyet őrzött, egyszerre adott menedéket és rabságot. Az élet körforgása csodálatos, de zárt. Minden nappal újra kezdődik a munka, és a saját álmok a nappal együtt buknak a horizont alá, haragos vörösre festve az ég alját.
Most a végtelennel dacoló nőket látok. Vágyakat, célokat, magabiztosságot, és önkifejezést.
A világ többé nem körforgás, hanem egyenes út, amely felfelé vezet.
De nem üres-e ez a magasság? Az irodában ülve, a laptopok és a város fényei mögött, vajon látszanak-e még a csillagok? Valóban szabad-e a nő, akinek többé nem kell a föld felett görnyedni, de betonfalak között formálja testét és önképét? Szabadság-e a rang, ami szorongást okoz, a felhalmozott pénz, amit elkölteni csak bűntudattal jut idő?
Kép forrása: YAKOBCHUK VIACHESLAV
Két életmód, kétféle létezés. Az egyik a gyökerek felé nyúl, a másik az ég felé tör. A két világ között pedig a nő, aki előtt nehéz választás áll: gyökerek vagy szárnyak, mozdulatlanság vagy sodródás a szélben? Jó lenne, ha létezne valahol egy átjáró, ha a folyó két partja között épülne végre egy híd. Hiszem, hogy a nő, aki képes a földhöz hajolni, hogy érezze annak erejét, az fel is tud emelkedni, hogy meglássa a horizontot, és megtalálja végre, azt a sokat keresett, jobb életet.
Rajtunk áll felépíteni ezt a hidat, összefonni a két világot.
Meg kell tanulnunk, hogy a gyökerek, melyek a földbe mélyednek, nem csupán terhet jelentenek, hanem erőt is adnak. Minden mozdulat, minden kemény munka, minden fáradt kéz nyomán ott a bizonyosság, hogy a föld nemcsak súlyos, hanem tápláló is. És azt is meg kell tanulnunk, hogy a szabadság nem abban rejlik, hogy az ég felé törve minden kötelet elvágunk, hanem abban, hogy szabadon választunk, mikor rugaszkodunk el a földtől, és mikor térünk hozzá vissza.
De meg kell tanulnunk még valami ennél is fontosabbat. Azt, hogy hiába vágyunk rá, mindezt nem lehet egyszerre. A híd jelenléte nem jelenti azt, hogy egy időben állhatunk mind a két parton. Bárki bármit is mond, nem lehet egyszerre karriert építeni és lelassulni, dúskálni a lehetőségekben és egyszerűbb életet élni, befogadni és engedni, hadd menjen. Nem lehet! Minél hamarabb fogadod el, hogy ez így van, hogy aki a lehetetlent ígéri – különböző hangzatos módszerekbe csomagolva – az nem mond igazat, annál hamarabb érted meg, hogy mi a híd lényege. Az átkelés.
Kép forrása: jana_vorackova
Az életet nem lehet kicselezni.
A fent és a lent, a kint és a bent közötti utat, nem lehet sem lerövidíteni, sem megszüntetni.
A rend szerint működő világ azt kéri, kötelezd el magad. Nincs rossz döntés, de ha a föld hív, akkor ereszd mélyre azt a gyökeret, ha pedig szárnyalni akarsz, akkor csak a jó szelet figyeld. Aztán ha mindezt megtetted, és a túlsó partra átnézve, hirtelen elfog a vágyakozás, akkor tudni fogod, itt az ideje átkelni.
Építs hidat! Akkor az egyik partról nézve másik önmagad, még mindig eldöntheted, neked melyik a jobb élet. Hogy szárnyaidat erősíted, vagy gyökereidet.
Szerző: Punyi-Jeuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Inside Creative House)
