Aki keretet ad az életének, az biztonságban van. Aki biztonságban van, az nem fél. Aki pedig nem fél, azé a valódi szabadság.
A lakás csendes. Csak a padló recseg a lábam alatt, ahogy a konyhába osonok. Úgy látszik, a lélek nehezétől, a test is nehezebb. Arra gondolok, hány kilót nyomhat az ébredéstől álmodásig hajszolt szabadság.
Várom, hogy a kávé átvigyen ködképből, a jelenbe. Tudom, hogy nem a koffein az, hanem a megszokás, a modern rítus, ami a rendezetlenből, a rendezett felé halad, de a varázslat most sem hagy cserben, a séma működik, az ismerős helyzet, otthonos érzéseket hoz.
Mama jut eszembe, ahogy a hajnali derengésben, a nyári konyha felé sétál. A rózsákkal körbeültetett kis járdán haladva, hetven év szertartásosságával kötötte meg virágos fejkendőjét. Ahogy gyerekként, a párás ajtóüveg mögül néztem, úgy tűnt, mintha minden redőbe, egy-egy titkot hajtott volna. Élet és halál nyomai, otthonos természetességgel simultak arca köré. Mire a kis konyhába ért, megbékélt velük, a világban helyet és célt talált. Sosem számoltam, egy nap hányszor tette meg ezt az utat, hányszor simított élt a kendőbe. Talán ahányszor ki akart szakítani egy percet az időből. Ahányszor az egyre ismeretlenebb világban, az ismerőst kereste, rózsák, mozdulatok, és járdalapok mentén.
Kép forrása: Carolin Wenske
Ez a rítus – kontúr és stabilitás. Csend, a világ zajában, vágyott nyugalmi állapot, mely nem valaminek az eredménye, hanem maga a szokás. Ő még ösztönösen tudta ezt, mint ahogy azt is, hogyan teszi a rítus láthatóvá, az elfolyó időt. Az ünnepek és a hagyományok arra tanították, hogy az ismétlődés, a kiszámíthatóság, a valahová megérkezés, érték. A megtartó keret, szabadság. Reggelente így simított álmot a paplan élébe, és így hímzett esténként megbékélést – kopott kis kerti székében ülve – a matyó rózsák közé.
Ma már nehezen tudunk bárhová is megérkezni. Generációk bolyonganak vég nélkül az úton, azt remélve, hogy egyszer, az egyik sarkon befordulva, ott áll majd az a régen várt valami, ami igazol minden feleslegesnek tűnő kilométert, kontextusba helyezi az elszalasztott megállókat, és a nagy rohanást. Az emberiség soha nem félt még ennyire attól, hogy a ritmus, a szokás, a rendezettség mögött, elvész az egyéniség, és a hagyomány fátyla mögött, nem látja meg a világ. Rítusainkat feladva, meztelenül állunk elé, ő pedig hatalmas szemeit mohón mereszti ránk, mint aki tudni akarja, miért jöttünk. Mit tudunk még felmutatni, amit más még nem tudott?
Kép forrása: The Planet Speaks
Magamhoz húzom a bögrém, és elnézek a szemben lévő házak felett. Válasz helyett, bennem egy kérdés motoszkál: Mi lehetnék még annál is több, mint a nő, aki kapaszkodók nélkül is fogást talál? Akit már senki nem tanított rá, hogy nehezét reggelente egy fejkendő ráncaiba kösse, és mégis hiszi, hogy létezik még valamiféle szertartásosság?
Itt az idő új rítusokat álmodni, új mintákat rajzolni az ősi szövetre. Olyat, amelyik a miénk, ami lényegét megtartva, nem csak a múltról mesél, hanem ránk szabva, a mi testünket is puhán, védőn takarja.
Ideje újra megtanulnunk, hogy a hagyomány ereje nem a merev változatlanság, hanem a benne rejlő megtartó erő. A szabadságnak nem ellentéte, hanem lételeme a stabilitás.
Mert a rítus a keret, ami szabaddá tesz. A pontszerű, tovafolyó létezésben, otthont ad a léleknek, helyet és időt készít, melyben megélheti önmagát. Mi lehetnék még annál is több, mint a nő, aki kapaszkodók nélkül is fogást talál? Semmi. Elég vagyok. Régi fejkendőket újjá szőve, saját rózsáim, és mozdulataim mentén, enyém a szabadság.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Gustavo Fring)
