A női örökségre gyakran gondolunk úgy, mint valamire, ami vérszerinti, ami az időben lineárisan mozogva válik értelmezhetővé. Tágítsunk ezen a megközelítésen, és nézzük meg, hogyan működik a női tudás horizontális hálózata, vagyis az összekapcsolt emlékezet.
„Mindenki azt az életet kapja, amit választ magának.” – mondta egy alkalommal hosszú monológja végén, majd belekortyolt a kávéjába, amit mindig elegáns, fehér csészéből ivott. Nem volt sem az édesanyám, sem vérszerinti rokonom, mégis olyan mélyre ért el bennem ez a mondat, mint azok a minták, melyekkel sejtjeim voltak átitatva. Már nem tudom pontosan mire volt ez a válasza, de az érzésre, amit keltett bennem, arra határozottan emlékszem – „így akarom”.
Ez az örökség, ami nem egyenes ágon jön. Nem vérből, hanem jelenlétből, nem nevekhez kötött, hanem hatásokhoz. Ezek a befolyások nem időrendben sorakoznak, hanem mintázatot alkotnak, egy horizontális tudáshálót, amit nők közötti kapcsolatok tartanak egyben. Ez az összekapcsolt emlékezet: nem a családfám vonalán mozgó múlt, hanem mások mondataiban és mozdulataiban felvillanó jelen.
Mi nők, szeretünk egymás körében tanulni, beszélgetésekből meríteni, egymás közelségében újjászületni. Kicsit olyan ez, mintha egy nagy közös szőttest készítenénk, ahol egyszer te tartod és adod a szálat, máskor én. Ahhoz, hogy elkészüljön a takaró, ami alatt majd nem fázunk, mindannyiunk gombolyagára szükség lesz. Arra, aki megtanít nemet mondani. Arra, aki egy hajnalon azt mondja: „szerintem nem vagy túl sok – talán mások kevesek.” És arra is, aki pont olyan felhőtlenül nevet, ahogy te is szeretnél. Ezek a mondatok, pillanatok nem öröklődnek, hanem összekapcsolódnak. Ez az a női örökség, ami nem felmenőkből, hanem melletted állókból épül.
Kép forrása: Drazen Zigic
„És hogy mit tanít? Nem azt, ki vagy, hanem hogy ki lehetsz.”
Mert minél többet tudsz mások tapasztalatából, annál jobban érted magad. Saját élettörténetünk – bármilyen mélyre ásunk is benne – mindig csak egy nézőpont. Egyetlen látószög, egyetlen tapasztalati ösvény. De amikor más nők életét hallod, olvasod, megérted, akkor kitágul benned valami. Nem azért, mert az ő történetük jobb vagy teljesebb, hanem mert a sokféleségből egyszer csak összeáll egy ismerősebb, gazdagabb kép. Mintha nem csak egy ablakon néznél ki, hanem egy egész üvegházban állnál. Az öröm más hangszínt kap, ha nemcsak a sajátod. A vágy, a döntés, a bátorság új arcokat ölt, ha másokon keresztül nézed benne magad.
Nagy perspektívában látni valamit nemcsak azt jelenti, hogy többet kell tudnod a saját múltadról, hanem azt is, hogy bele kell érezned más nők jelenébe. Gondolkodtál már azon, mi marad meg másban belőled? Nem csupán mint felszínes benyomás, hanem mint potenciális mérföldkő. Talán elviszi magával egy mondatod, amit tőled hallott először. Talán megfogja őt egy mozdulatod, tekinteted, döntésed – úgy, hogy talán nem is tudja, honnan tanulta. Lehet, hogy egyszer csak megszólal benne egy hang, fényre ér egy gondolat, amit te mondtál ki először, és ő sem tudja megmondani miért, csak azt tudja, hogy hatott.
Kép forrása: LightField Studios
Amikor így történik, nemcsak neveken keresztül élsz tovább, nemcsak egy kedves családi történetként, hanem szinte láthatatlanul, mégis előre mozdító erőként. A kapcsolódásokban élsz. A szavakban, amik megmaradnak. A jelenlétben, amit odaadtál. A női örökség nem zár el a múltba, hanem kaput nyit egymás felé.
„És ami fennmarad belőled, az talán nem is a neved lesz, hanem az, ahogy valaki miattad kezdett el másképp élni.”
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: LightField Studios)
Ezek is érdekelhetnek:
