Úgy hiszem, életstílusunk és életvitelünk nemcsak mintául szolgálhat gyermekeinknek, hanem egyenesen örökíthető. Amilyen bénítóan hathat elsőre ez a gondolat, olyan felszabadítóvá válik, amint megértjük a benne rejlő lehetőséget, a családi szokások erejét.
Ha becsukom a szemem, és magam elé képzelem az emberi létet, akkor egy hatalmas, hömpölygő folyót látok, ami megállíthatatlanul rohan tengere felé. Ha van is célja, csupán egy, hullámból cseppekké törni, majd feloldódni a végtelen, szűnni nem tudó fodrozódásban. Bár nem szándéka, útja során mégis mennyi nyomot hagy, mennyi sebet ejt. Partot mos, holtágat váj, medrében köveket csiszol simára.
„Saját életünk sodrása erőteljes fókuszt kíván, és néha nehéz arra is figyelnünk, hogy a medret nemcsak magunknak formáljuk, hanem azoknak is, akik utánunk lépnek bele – gyermekeinknek, és minden utánunk következőnek.”
És persze mi sem járunk másban, mint amit szüleink és őseink vájtak ki nekünk.
Így már sokkal izgalmasabb ez az üledékes, kavicsos mélység. Vajon ki és miért hagyta hátra a követ, melybe minden alkalommal belebotlunk, aminek élén még annyit kell csiszolnunk? Ki volt, ki saját magát nem kímélve, egy szabadabb, tágasabb mederért vívott ádáz küzdelmet a parttal, hogy mi most kényelmesen nyújtózhassunk el széléig?
Kép forrása: SUPER FOX
De a mélység izgalmát nem az adja, hogy mi az, amibe megváltoztathatatlannak hitt módon beleszületünk, hanem pontosan az, hogy az iszapban tapogatózva, nehezen látjuk meg, milyen egyszerű, és karnyújtásnyira lévő döntések mentén válhatunk mi magunk hullámtörőkké, sorsfordítókká. Ahogyan a víz csiszolja simára a követ, olyan észrevétlenül és állhatatosan formálnak bennünket családi szokásaink, és viszont formálhatunk velük mi is.
Az apró mozdulatok, az évtizedek óta ismételt gesztusok, a generációk alatt tökéletesített rítusok – mind-mind ott hömpölyögnek velünk a sodrásban, alakítva és vezetve bennünket, még ha nem is mindig tudatosan.
„Mert sosem azt hagyjuk hátra magunk után, amit mondtunk, hanem azt, ahogyan éltünk.”
Leülünk-e a nap végén közösen étkezni, hogy ne csak azt tanítsuk, a testünknek egészséges ételekre van szüksége, hanem azt is megmutassuk, a lelkünknek is táplálkoznia kell? El tudunk szakadni a munkától, a mobiltól, a képernyőtől, hogy tegyünk egy sétát a természetben, vagy csak a gyermekeinktől várjuk el ezt? És ha azt szeretnénk, hogy gondoskodó és türelmes legyen magával felnőtt korára, akkor vajon elegendő, ha csak vele szemben vagyunk azok, de önmagunkkal nem? Melyik lehet az erősebb minta?
Kép forrása: Dragana Gordic
A kérdés nem az, hogy tudunk-e példát adni, ugyanis minden egyes mozdulatunkkal és megnyilvánulásunkkal azt tesszük. A kérdés csak annyi, milyen az a példa. Nehéz és érdes kő lesz a meder fenekén, amiben mindenki felsérti majd magát mikor arra jár, vagy finomra csiszolt kis kavics, és porrá őrölt homok, mely megtartja az áramlatot?
„A hosszú és tartalmas élet nem csupán biológiai adottság, hanem az utódokra hagyott út, egy folyómeder, amit a mi mondataink és mozdulataink vájnak ki az időben és térben.”
Az életstílus, az életmód ilyen értelemben nem csak hogy továbbadható, hanem egyenesen örökíthető. Amilyen bénítóan hathat elsőre ez a gondolat, olyan felszabadítóvá válik, amint megértjük a benne rejlő lehetőséget, a családi szokások erejét.
Első lépésben semmi mást nem kell tennünk, csak adnunk önmagunknak – időt, türelmet, figyelmet, gondoskodást. Ha ez már egészen jól megy, akkor biztosak lehetünk benne, tettünk valamit azért, hogy az utánunk következők egy tisztább mederbe lépjenek.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Ivanko80)
Ezek is érdekelhetnek:
