Van valami, ami hiába üres, mégsem hiány – a tiszta lap. Gyermeknek rajzlap, önmagát keresőnek napló, szerelmesnek levélpapír. A lehetőségnek sok neve van. Az egyik az lett, január.
A föld visszatartja lélegzetét, fák mezítelenül hajladoznak a jeges szélben, mi mégis hisszük, a kezdet eljött hozzánk. Tiszta lapok hívnak a naptárban, hogy jobbak legyünk és átírjuk a történetünk. A hideg, metsző csendben, bágyadtan ébredezik az új vágy.
Az emberi létezés mélyen ciklikus, mint a természet, amely körülvesz minket. Az évszakok változása, a nappal és az éjszaka váltakozása, a születés és elmúlás ritmusa mind arra emlékeztet, hogy az élet nem egyenes vonal, hanem körkörös mozgás. Ami megszületik, az el is múlik, és ami meghal, az új formában vissza is tér. Talán ebből az ősi ciklikusságból fakad az új kezdetek iránti vágy. A természet példát mutat: a lehullott levelek helyét tavaszi rügyek veszik át, a sötétség után eljön a világosság.
Kép forrása: Maria Svetlychnaja
Ellesve a természet halhatatlanságának titkát, az ember is évkört teremtett. Ünnepekkel szegélyezett utat, mely mindig hazavezet. Voltak népek, akik kezdetét a tavaszi ébredésre tették, mert ember és környezet elválaszthatatlanok. Mások a téli napfordulóra, a fény születésére, hisz mi lehetne szebb kezdet, mint az ígéret, hogy bármi történjen, a világosság mindig eljön hozzánk. De nekünk magyaroknak is van évkörünk. Ez az elfeledett rend olyan, mint a búza élete. Szeptemberben, a vetéssel indul, télen megpihenni hív az álmot hozó hódunna alatt, tavasszal szándékot sarjaszt az őszi magból, hogy végül nyáron, az aratással azt üzenje, valami beteljesedett. Bármit is gondoljunk ma kezdetnek, a vérünkben és sejtjeinkben ez van. Őseink a termőfölddel együtt lélegeztek, ünnepeltek és gyászoltak.
Amit most kezdetként ünneplünk, nem más, mint egy mesterséges kitaláció, egy naptárreform eredménye.
A tudás, hogy a természet rendjével összhangban élve, mit kellene tennünk, majdnem elveszett. Pedig végtelenül egyszerű. Nézz ki az ablakodon! Mit látsz? Én bágyadt, egynemű fényeket, melyek úgy fednek le mindent, akárcsak egy régi, opálos üvegbúra. Fák és bokrok kusza ágai merednek az ég felé, nem akarnak díszes ruhát. A föld dermedt és hideg, nem fogad magába új életet. Te miért tennéd?
A világ új rendjében, talán át kell gondolnunk, milyen is lehet egy új kezdet. Csak cselekvő? A szilveszter éjszaka kilistázott ígéreteket erőltetetten betartó? Szerintem az új kezdet csenddel indul, hogy a metsző hidegben elfagyjon végre, ami már nem akar velünk jönni, amit csak a bennünk élő megszokás cipel magával. Kérdésekkel kezdődik a lélek felé, hogy ki ő, és mit szeretne. Álmokkal, amiket a csendben, magunknak dúdolunk.
Bármennyire is szeretnénk, a karácsonyi készülődés, ajándék beszerzés és sütés-főzés után, nem tudunk még egy újabb lendületet venni.
Kell a tétlenség, a mozdulatlanság. Kell az édes unalom, ami aztán újra tenni hív. És kell még valami: a halál. Aki a hegy tetején nem mer a szakadékba lépni, annak nincs többé új kezdet, nincs újabb csúcstámadás.
Kép forrása: Zhuravlev Andrey
Pedig az új kezdet titka éppen ez – átélni, hogy minden kis halál után, lesz feltámadás. A világot, amit a szív már kinőtt, lélek és elme szövi újjá. Gondold át, az elkövetkező évben, milyen szövetre vágysz.
Újév alkalmából azt kívánom Neked, teleírt naptár helyett, álmodj ezer színes fonalat.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: NOBUHIRO ASADA)
