Derengő Rita a Malévnél töltött mentori és oktatói évek után találta meg hivatását a coachingban, amelyet azóta is hatalmas szenvedéllyel űz. Kliensei dilemmáira kiapadhatatlan kíváncsisággal tekint, és küldetésének tartja, hogy olyan megoldásokhoz segítse őket, amelyek valóban minőségi élethez vezetnek: önreflexióval, szeretetteljes kapcsolódásokkal és a munka–magánélet–mentális jóllét egyensúlyával.
Hogyan kerültél kapcsolatba a coachinggal?
A „repülés világából” érkeztem, az akkori munkahelyemen – a Malév csapatában – több mint húsz évig mentorként és oktatóként is dolgoztam. Ez a csodás tapasztalás pedig abszolút elhívás volt a coaching szakma felé. Az első Life Coach képzésemet 2020 tavaszán fejeztem be és azóta is folyamatosan tanulok, bővítem a tudásomat, eszköztáramat. Pályafutásomat a Bacsa Hédi által alapított Lélekfogadóban kezdtem, mint Hédi tanítványa.
Miért tartod fontosnak, hogy folyamatosan fejleszd magad és milyen módszerekben, eszközökben hiszel?
Folyamatosan képzem magam, mert ez a coaching szakmában nélkülözhetetlen. Fontos, hogy szakemberként hiteles és sokoldalú eszköztárral rendelkezz, hogy mindenki számára megtaláld azt a megközelítést, ami valóban működik. Mert mindenkinél más válik be, ezt kell jól eltalálni. A kezdetektől dolgozom tranzakcióanalízissel, amit erős, stabil alapnak tartok. Két éve pedig elvégeztem egy mindfulness coaching képzést, amely leginkább abban segít, hogy nyugodt, befogadó teret tudjak teremteni a klienseimmel való valódi kapcsolódás érdekében és vizualizációval, meditációval, valamint légzéstechnikákkal is támogatom ezt a folyamatot. Fontos számomra az intimitás bizonyos aspektusainak tudatosítása is, és itt nem a szexuális intimitásról van szó, hanem annak mélyebb, emberi rétegeiről – tiszteletről, befogadásról, nagyrabecsülésről és háláról. Ezeknek a minőségeknek meg kell jelenniük a kliens életében és ott kell lenniük minden ülésen is. Nélkülük nincs valódi, tartós átalakulás.
Kép forrása: insta_photos
Emberekkel foglalkozol, így különösen fontos, hogy te magad is egyensúlyban legyél. Mik azok a módszerek vagy akár egyszerű szokások, amik hosszú távon is stabilitást adnak neked?
Törekszem arra, hogy mindennap legyen legalább néhány perc, ami csak rólam szól.
Van egy körtefa a kertemben, reggelente ott kapcsolódom önmagammal és azzal, amit aznap szeretnék képviselni, vagy teremteni. Lehet ezt meditációnak vagy tudatos jelenlétnek nevezni, egy biztos: évek óta nekem ez a napi rutin ad stabilitást. Ez a kis rituálé az alap, amire minden mást építek. Emellett szoktam meditálni is, valamint nagyon odafigyelek az étkezésemre és a testem jelzéseire. Ami pedig számomra óriási megtartó erőt jelent, az a humor – nem veszem magam mindig halálosan komolyan –, és természetesen a hihetetlen családom.
Milyen problémákkal fordulnak hozzád leggyakrabban? Mire keresik a választ, a gyógyírt?
Az utóbbi egy-két évben a kiégés az egyik legtipikusabb probléma, amellyel hozzám fordulnak. Egyre többen veszítik el a kapcsolatot a saját valós igényeikkel. Tökéletességre törekednek, miközben soha nem elégedettek és nem tudják értékelni azt, ami már megvan. Innen pedig egyenes út vezet a kimerültséghez és az ürességérzethez.
Gyakran tapasztalom azt is, hogy sokan nem mernek „nagyobbat” választani. A vágyak megvannak – akár anyagi, akár személyes szinten –, de hiányzik a bizalom önmaguk és a világ irányába. Ehhez társul egy erős, kudarctól való félelem is. Sokan a múlt tapasztalatai alapján próbálnak dönteni, nem pedig a jelen lehetőségeiből kiindulva, ez pedig végletesen beszűkíti a mozgásterüket. Ahelyett, hogy a lehetőségek perspektívájából választanának, a korábbi kudarcok vagy sérelmek mentén hoznak döntéseket, viszont így a fejlődés is gyakran megakad. A másik gyakori jelenség, hogy sokan nem mernek kilépni a számukra már nem méltó élethelyzetekből, legyen szó munkahelyről, visszahúzó baráti körről vagy bármilyen szociális közegről. Félnek az ismeretlentől, miközben egyre rosszabbul érzik magukat a jelenlegi kapcsolódásaikban. Több kliensem is beszámol arról, hogy egy-egy baráti találkozó után kisebbnek, értéktelenebbnek érzi magát. Úgy élik meg: mások sikeresebbek, jobban haladnak, miközben ők lemaradtak.
Pedig ha a szociális kapcsolódásainkban nem érezzük jól magunkat, az drámaian rontja az életminőségünket. A hosszú, minőségi élet egyik kulcsa a mély és őszinte kapcsolódás elsősorban önmagunkkal és azon keresztül másokkal.
Az is az elmúlt évek tapasztalata, hogy sok kliensem elveszettnek érzi magát az őket körülvevő információáradatban. Gyakran visszatérő mondat, hogy nem tudnak jó példát mutatni a gyerekeiknek sem, mert ők is ugyanazokat a káros mintákat követik: túl sok a képernyőidő, túl kevés a tudatos jelenlét a mindennapjaikban. És a kamaszok többsége is küzd ezzel. Sokuk számára a mobil már nem csupán egy eszköz, hanem kvázi társ is, ezért nincsenek valós kapcsolódásaik, a sok fals információ hatására pedig lassan elveszítik a saját hangjukat, identitásukat. De ez minket, felnőtteket is érint: ha nem vagyunk jelen, ha nem hozunk tudatos – néha kényelmetlen, de előrevivő – döntéseket, ha nem helyezzük a fókuszt azokra a dolgokra, amelyek valódi értéket képviselnek, ugyanúgy elsodródunk. Több kliensemmel is dolgozunk azon, hogy tudatosan csökkentsék a képernyőidőt. Az első lépés ilyenkor mindig a radikálisan őszinte szembenézés: mit okoz a jelenlegi rutinjuk, mitől fosztja meg őket. Ezután jöhet egy működő reggeli rutin kialakítása – 5-10 perc vizualizációval, naplózással, tudatos jelenléttel. Mindez apróságnak tűnik, de óriási ereje van, hiszen ezáltal újra megtapasztalják, hogy képesek visszavenni az irányítást.
Derengő Rita
Mit tanácsolsz azoknak, akik most indulnak el egy kiegyensúlyozottabb, önazonosabb élet felé? Mi legyen az első lépés?
Ez azért nehéz kérdés, mert nincs univerzális első lépés, ami mindenkinél működik. Amit javasolni szoktam, és amit én magam is gyakorlok a saját életemben: az az elfogadó önreflexió. Légy hajlandó őszintén ránézni az életedre, és vállalj felelősséget a választásaidért – anélkül, hogy elítélnéd magad miattuk. Meg kell értenünk, hogy a múltbeli döntéseinket mindig abból a belső állapotból hoztuk, ahol akkor tartottunk. Ha akkor másként tudtunk volna dönteni, megtettük volna.
Ezt elismerni, szembenézni vele, majd megengedésben lenni önmagunkkal felszabadító és egyben a valódi változás kiindulópontja: hagyom, hogy a múltam formáljon, de nem engedem, hogy meghatározzon.
Nem számít, honnan jöttünk, ez nem kell, hogy korlátozza, mire vagyunk képesek. Túl tudunk nőni rajta és képesek vagyunk nagyobbat teremteni.
Volt egy Insta posztod, ami a nők láthatatlanná válásáról szólt. Arról, hogy idővel megkopunk, és nemcsak mások, de saját magunk számára is láthatatlanná leszünk. Te mit gondolsz, mi áll ennek a jelenségnek a hátterében és milyen eszközök vezethetnek vissza ahhoz a teremtő állapothoz, ami a női lét szerves része?
A nő teremtő princípium, nem csupán biológiai értelemben. Ez az állapot ott él bennünk, de sokszor eltávolodunk tőle. Ennek számos oka lehet, de gyakran az önelhanyagolás az első lépés. Amikor mindenkit magunk elé helyezünk és már az a napi 5-10 perc is eltűnik, amit csak magunkkal töltenénk. Aztán jön a hétköznapi mókuskerék, a külső visszajelzések hiánya. És bár nem élhetünk kizárólag külső megerősítésből, valljuk be: számít, és olykor kell az elismerés. Amikor ezek a visszajelzések elmaradnak, és közben önmagunkkal sem kapcsolódunk, lassan elkezdünk eltűnni. Először mások szemében, aztán a sajátunkban is. Ehhez társul a társadalmi megítélés is, amely azt sugallja: egy nő negyven felett már „lejárt lemez”, ötven után pedig már nem is számít. Mintha ebben az életszakaszban nem lenne helye a ragyogásnak. Pedig ez lehetne az egyik legtermékenyebb időszak. Már nem rohanunk az oviba, suliba, nem kell mindent mások igényeihez igazítani, végre lenne időnk önmagunkra. De addigra sokan elveszítik a kapcsolatot önmagukkal, a belső fényükkel.
Kép forrása: shurkin_son
Ilyenkor különösen sokat jelenthet egy megtartó női közösség.
Valóban, de az első – és talán legfontosabb – lépés a szemléletváltás: hogy ne szégyelljük a korunkat. Egy nő nem önmagától kezdi el takargatni az életkorát – ezt kívülről tanuljuk el. Nem magunktól kezdjük el szégyellni, hogy már nem menstruálunk, hanem azért, mert a társadalom a női értéket a termékenységhez köti, és ha az megszűnik, mintha a nőiségünk is véget érne – pedig csak átalakul. Sok olyan ötven feletti nővel dolgozom, akiknek újra meg kell tanulniuk láthatónak lenni. Merni ragyogni, megmutatni magukat – nem a koruk ellenére, hanem azzal együtt és hinni abban, hogy most is tudnak teremteni: kapcsolatot, karriert, boldogságot.
Az elindulás kényelmetlen lehet: újrahangolni az önértékelést, szembenézni az ítéletekkel – sajátokkal és külsőkkel egyaránt –, nem könnyű, de ez az út az önmagunkhoz való visszatalálás felé. És ha ezt közösségben tesszük, támogatással, kapcsolódva egymáshoz, akkor már nem is tűnik olyan lehetetlennek.
A láthatatlanná válás lehet olykor védekezési eszköz is?
A láthatatlanná válás valóban lehet egyfajta védekezés is: ha nem látszom, nem tudnak megítélni. De mi lenne, ha a láthatatlanságra nem veszteségként tekintenénk, hanem mint egyfajta szupererőre? Ha akkor látszódnék, amikor én akarom? Mi, negyven-ötven felettiek már megtehetjük, hogy mi döntjük el, mikor vesszük le a láthatatlanság köpenyét. Az irányítás nálunk van, ez pedig hatalmas erőt ad. Már nem kell megfelelnünk, nem kell mindig „valakinek” lennünk. Ez pedig összefügg azzal is, hogy újra az első helyre tesszük magunkat. A gyerekeink már nagyok, van idő és tér, hogy új célokat fogalmazzunk meg – olyanokat, amik valóban inspirálnak.
Számomra ez a téma azért is nagyon fontos, mert van egy lányom és nem mindegy, hogy mit lát tőlem és milyen női mintát adok át neki. Amikor rám néz, látja-e, hogy a nőiség nem fogy el az évek múlásával, csak más formát ölt? Én azt szeretném, hogy lássa: az anyja képes ragyogni, bármilyen korban is van. Ezért is olyan lényeges, hogy amikor láthatatlanná válunk – vagy tudatosan tesszük magunkat azzá – akkor ne csak veszteségként tekintsünk rá, hanem erőforrásként.
Derengő Rita
Kicsit más irányba, a jövő felé visz a következő kérdésem: merre tart a coaching útja? Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy a fiatalok egyre gyakrabban fordulnak mentális problémáikkal a ChatGPT-hez, szakember helyett. Szerinted lehet létjogosultsága a mesterséges intelligenciának a coachingban?
Meggyőződésem, hogy a mesterséges intelligencia remek eszköz lehet, ha megfelelő keretek között használjuk. Ott van például az információkeresés: ha valaki nem tudja pontosan, mi az a kognitív disszonancia, egyszerűen beírja, és megkapja a választ. Én magam is használom erre, és azt gondolom, hogy a lexikális tudás fejlesztésére, alapfogalmak, definíciók terén hatalmas támogatás. Ugyanakkor az emberi tényezőt, a valódi kapcsolódást soha nem fogja tudni helyettesíteni. A finom testi és energetikai jelzéseket, amelyek egy személyes coaching ülés során megjelennek, a technológia sem érzékelni, sem közvetíteni nem tudja. A mesterséges intelligencia csupán egy hasznos eszköz, de nem helyettesítő.Lehet inspirálódni Insta-posztokból, a ChatGPT-től vagy motivációs idézetekből, de az nem fogja megoldani a traumáidat, nem ad valódi célokat és nem tudsz kapcsolódni sem vele. Inspirációnak tökéletes, de nem helyettesíti a szakemberrel való munkát és azt a fantasztikus képességet sem, hogy kapcsolódjon, érezzen és ne csupán racionális tények, adatok alapján javasoljon valamit, hanem szívből és lélekből.
Szerző: Jean Orsolya
(Kiemelt kép: Derengő Rita)
