Hadvina Dórát legtöbben olimpiai bajnokként, többszörös világ- és Európa bajnok kajakozóként ismerjük, de emberi oldaláról csak nagyon keveset tudunk. A sportolókat ugyanis hajlamosak vagyunk a teljesítményükkel, érmeik számával azonosítani. Ugyan Dóra még csak 31 éves, mégis számtalan mélységet és magasságot megélt már élete során, ezért is döntött úgy, hogy tapasztalatait, felismeréseit health coachként mások szolgálatába állítja. Dórával élsportról, kiégésről, a mentális egészség fontosságáról és arról beszélgettünk, miből merített erőt és hogyan építette fel újra önmagát, amikor élete mélypontra került.
Annak idején miért éppen a kajakozást választottad?
Mindössze 7 éves voltam, amikor elkezdtem kajakozni és a választás eleinte egyáltalán nem volt tudatos. Egy iskolai nyári táborban ismerkedtem meg ezzel a sportággal és a jó társaság nyaranta visszavonzott a vízre, majd miután már az egész évet végigedzettem, megérkeztek az első sikerek is. Így történhetett, hogy végük ott ragadtam a vízen és kajakos lettem.
A kajakos éveid alatt hányszor érezted úgy, hogy mélypontra kerültél, és ha visszatekintesz, hogy látod, mit adott és mit vett el tőled az élsport?
Az élsportoló pályafutásom alatt több mélypontot is átéltem. Az első komolyabb megtorpanásom 17 évesen volt, akkor egy évre abba is hagytam a kajakozást. A második pedig 2016-ban következett be, amikor nem jutottam ki a riói olimpiára.
Nagyon csalódott voltam, de visszatekintve, ma már úgy látom, nem is álltam rá készen, viszont a tokiói olimpiára „felszívtam” magam, aminek meg is lett az eredménye: olimpiai bajnok lettem.
Kétségtelen, hogy élsportolónak lenni lemondásokkal jár, de nem érzem úgy, hogy a kajakozás bármit elvett volna tőlem, sőt, azt gondolom, általa válhattam azzá az emberré, aki most vagyok. Az élsport nagyon sokat hozzátett a személyiségemhez. Ugyan sok csatát meg kellett vívnom – nem csak másokkal, de saját magammal is – és ez sokszor egyáltalán nem volt könnyű, mégis ezekből profitáltam a legtöbbet, hiszen ezek tanítottak meg arra, hogy képes legyek keményen küzdeni a céljaimért. Ma már azt is pozitívumként látom, hogy nem egyszer nagyobb ívet bejárva jutottam el egy-egy kitűzött célhoz, mert ez ugyancsak hasznomra vált. A kajakozásnak pedig többszörösen is hálás lehetek, hiszen annak köszönhetem a férjemet, a legjobb barátnőmet, a barátaim többségét és azt is, hogy beteljesíthettem a gyermekkori álmomat és olimpiai bajnokká válhattam.
Az élsportban az eredmény szerinted mennyiben fizikai teljesítmény és mennyiben mentális felkészültség függvénye?
Mindig is azt gondoltam, hogy a fizikális és a mentális felkészültség egyaránt kulcsfontosságú a jó teljesítményhez.
Ám a kettő együttes meglétének a fontosságára akkor döbbentem rá igazán, amikor 2022-ben megszületett a kislányom és – minimális kihagyás után – visszatértem az élsport világába.
Nagyon keményen edzettem és fizikálisan hamar újra kirobbanó formába kerültem, viszont mentálisan már nem tudtam mögé rakni azt, amit kellett volna, a versenyeken nem voltam képes megfelelően teljesíteni. Azt, hogy a mentális felkészültség valóban mennyire fontos, akkor a saját bőrömön is megtapasztaltam. A mai napig nem tudom, hogy vajon agyban, pszichésen azért nem sikerült visszatornázom magam a megfelelő szintre, mert született egy gyermekem és az elvitte a fókuszt vagy azért, mert már elértem a gyermekkori álmomat és más dolgok kezdetek el foglalkoztatni. Abban azonban a szilárdan hiszek, hogy agyban felkészülni komolyabb kihívást jelent és a győzelemhez nem elég csupán a testi felkészültség. Keményen edzeni majdnem mindenki tud, és aki egyszer már eljutott egy Európa- vagy világbajnokságra, az bizonyította, hogy képes is rá, de ezzel együtt számtalan helyzetben sokkal meghatározóbb lehet a mentális állapotunk, mint a fizikális képességeink.
Hadvina Dóra, forrás: Hadvina Dóra
Időközben health coach diplomát szereztél. Ez azt jelenti, hogy az élsportnak versenyzőként végképp hátat fordítasz és ebben a szakmában képzeled el a jövőd?
Versenyezni nagy valószínűséggel már nem fogok, de a kajakozástól és az élsporttól nem szakadok el. Szolnokon lakom és az itteni egyesületnél egy sportmentor programot viszek, amelynek keretében fiatal srácokkal dolgozok együtt. A health coach diplomám mellé pedig hamarosan megszerzem a sport coach képesítést is. Sokat gondolkoztam rajta, hogy az élsport és a coach szakma hogyan hozható össze, mert a versenyzés nem feltétlenül az egészségről szól, ám mivel én is megtapasztaltam, mennyit számít, ha mentálisan is támogatnak a felkészülésben, azt a célt tűztem ki magam elé, hogy én is ilyen fajta kapaszkodót szeretnék nyújtani a hozzám forduló sportolóknak. Szeretném továbbadni azt a tudást, ami nekem is segített annak a megértésében, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni egy ember és a teljesítménye közé. Nekem több évembe telt, mire ezt (pszichológusi segítséggel) felismertem.
Mikor érezted azt, hogy már nem bírod illetve nem akarod tovább hajtani magad és életmódot kell váltanod?
A tokiói olimpia után mentálisan nagyon mélyre csúsztam. Ne kérdezze senki, hogy miért pont utána, erre igazán én sem tudom a választ. Talán addig az edzések, a feszes tempó és a cél tartotta bennem a lelket, és amikor ezek már nem voltak, végre megengedhettem magamnak, hogy szétcsússzak. Mindenesetre az olimpia után egy évvel megszületett a kislányom és nem volt még hathetes, amikor újra elkezdtem edzeni. Mentálisan egyre lejjebb kerültem, depressziós lettem és csaknem másfél évbe telt, mire elkezdtem kijönni ebből az állapotból. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez így nem mehet tovább, nem hajszolhatom magam a végtelenségig, mert abba én és a családom is tönkremegy. Ha nem lett volna gyermekem, lehet, hogy ezt a lelki megbicsaklást is a szőnyeg alá söpörtem volna és hajtottam volna még egy ideig a verklit, de túl nagy árat kellett volna fizetnem érte és én sem a családomat, sem az egészségemet nem akartam kockára tenni.
Úgy tekintettem erre a mentális kimerülésre, mint egy sérülésre és elkezdtem gyógyítani magam. A gyógyulásommal együtt pedig elindult a távolodásom az élsporttól.
Amikor valakinek gyermeke születik, az már önmagában is akkora terhelés, amit előtte az ember nem képes felmérni. Ezt eleinte magamnak sem akartam beismerni. Erő felett edzettem és ugyan sikerült kijutnom a világbajnokságra, végül mégis megérett bennem a döntés: a kajak nem lehet többé első az életemben.
S hogy hogyan indultam el a gyógyulás és az új életmód felé? Az első és legfontosabb a terápia volt valamint az a felismerés, hogy több vagyok a teljesítményemnél és ezzel együtt egyre erősebb lett a belső késztetés, hogy a kajakozáson kívül is megtaláljam, újradefiniáljam önmagam. Így érkezett az életembe a health coaching is. A mai napig sokan kérdezik tőlem, megbántam-e, hogy kajakoztam, a válaszom azonban továbbra is egy határozott nem. Az egyetlen dolog, amit másként csinálnék, hogy Tokió után abbahagynám. Ott ugyanis volt egy lélektani pont, amit ugyan ösztönösen éreztem, mégsem hallgattam a belső hangra.
Min változtattál, amikor eldöntötted, hogy már nem akarsz úgy élni, mint egy élsportoló? Hogyan bontottad le az addigi kereteket?
Életmódváltásnál mindenki arra gondol, hogy elkezd sportolni, egészségesen táplálkozni, de nekem pont ezekből kellett leadnom, éppen az volt a kihívás, hogy kevesebbet mozogjak, a funkcionális étkezések helyett pedig végre odafigyeljek az ízekre és élvezzem az ételeket.
Az életem tele volt keretekkel és szabályokkal, ám azok idővel egyre feszítőbbé váltak számomra, így muszáj volt lebontanom és újraírnom őket.
A sok edzés, verseny miatt a szociális kapcsolataim szinte teljesen leépültek. Talán ez volt a legfájóbb és ezen volt legnehezebb változtatnom, hiszen az emberi kapcsolatoknak idő kell. Elkezdtem újra emberek közé járni, újraélesztettem régi barátságokat és régi kapcsolódásokat. Ma már sokkal többet járok társaságba és olyan dolgokra is szakítok időt, ami annak idején elképzelhetetlen lett volna számomra: meditálok, olvasok és újra színezek. A Tisza-parti sétákat pedig már csak azért is nagyon élvezem, mert régebben szinte soha nem tudtam beiktatni a mindennapjaimba.
Elkezdtem újra többféle ételt enni, olyanokat, amelyeknek van íze. Persze ennek hatására felszedtem pár kilót, de már nem számolgatom folyamatosan a kalóriákat, mert azt gondolom, az általános jóllétem fontosabb.
Elhagytam a heti tizenhárom edzést is, ugyanakkor a sport továbbra is szerves része az életemnek, de már nem a teljesítmény, hanem magam miatt.
Heti öt-hat edzés tökéletesen elegendő és olyan mozgásformákat űzök, amelyek feltöltenek: úszok, futok, biciklizek és persze a mai napig szívesen ülök be kajakba is, de soha nem a kényszer hajt, hanem a mozgás élvezete. Ma már attól sem tör rám a pánik, ha olykor vannak üresjárataim, mert rájöttem, hogy a teljesség megélése pont nem attól függ, mennyire vagy betáblázva és időkorlátok közé szorítva.
Hadvina Dóra, forrás: Hadvina Dóra
A health és sport coach tevékenységgel kiknek szeretnél segíteni?
Olyan embereknek, akik az egészségtudatosságukat fejlesztenék. Érdekes módon, a legtöbb ember pontosan tudja, mit kellene tennie az egészsége érdekében, mégsem csinálja.
Ez azért van, mert túl nagy vagy túl távoli célt tűz ki maga elé és mivel nem tudja, hogyan kezdjen hozzá a változtatáshoz, végül elveszíti a motivációját.
Én ebben tudok segíteni: megmutatom nekik, hogyan konvertálhatják az elméleti tudást gyakorlattá, hogyan lehet a nagy célkitűzést kicsi, ezáltal valóban megvalósítható lépésekre bontani. Azért is gondolom, hogy ebben hatékonyan tudok segíteni, mert mindezen én magam is átmentem.
Hogy látod, a nők, különösen az anyukák mennyire foglalkoznak magukkal, milyen elakadásokkal küzdenek, és nekik hogyan lehetne segíteni?
Azt látom, hogy a legtöbb nőben megvan a vágy, hogy változtasson, egészségesebben éljen, de a hétköznapok taposómalma bedarálja őket. Egy kisbaba, egy ovis vagy akár egy kisiskolás mellett is iszonyúan nehéz mindig fegyelmezettnek lenni és odafigyelni az edzésekre, a táplálkozásra. Sokan belekezdenek, pár hétig csinálják, aztán beteg lesz a gyerek és borul minden. Az is gondot jelent, hogy mi, nők nehezen kérünk segítséget, még akkor is, ha lenne rá lehetőségünk. Decemberben a kislányom több hétig volt beteg és én is nehezen vettem rá magam, hogy szóljak az anyósomnak, aki pedig egy utcányira lakik tőlünk és szívesen jön, ha szükség van rá, mert imád az unokájával lenni. Persze van, aki nincs ilyen szerencsés helyzetben, mert nincs a közelben egy mindig bevethető nagymama, de azt tanácsolom, hogy ha van segítség, azt fogadjuk el.
Zárásként nem maradhat el a jövőbeli terveidre vonatkozó kérdés: milyen jövőbeli céljaid vannak?
Szeretném beindítani a health és sport coaching vállalkozásomat, hogy minél több embernek segíthessek. Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, tele voltam kételyekkel: hogyan tudnék én, a magam 31 évével másoknak segíteni? Ám ahogy haladtam előre a képzésben, rájöttem: ahogy a teljesítményem, a korom sem én vagyok, hiszen bár fiatal vagyok, mégis már annyi mindent megtapasztaltam, megéltem! Egy biztos: karrierváltásban és önmagam újradefiniálásában jó vagyok, miért ne segíthetnék hát másoknak is, hogy újra tudják keretezni az életüket és megtalálják azokat az új fogódzókat, célokat, amelyek újra értelmet adnak számukra a létezéshez.
Szerző: Jean Orsolya
(Kiemelt kép: Hadvina Dóra, forrás: Hadvina Dóra)
