Az öregedésnek vannak szemmel látható és szubjektív módon érzékelhető jelei is. A folyamat azonban számos biológiai paraméterben kifejezhető. Az öregedés pontos, sejtszintű definíciója pedig elvezethet minket a megértéséig, és szerencsés esetben lassításáig.
Az öregedés egyik alapvető kifejezhetősége a funkcionális paraméterek vizsgálatában rejlik. Az előző cikkünkben már beszéltünk a biológiai és kronológiai kor különbségeiről. A kor előrehaladtával csökken testünk funkcionális teljesítőképessége, mely számos szervi funkció elvesztése mellett jelentheti például a szív edzettségi szintjének megváltoztatását. Az idő múlásával csökken a szívizom kontrakciós és relaxációs képessége is. A kor természetes velejáróját, az izomvesztést mérhetjük közvetett módon a kar szorító erejének vizsgálatával. Ugyanis a szorításhoz kapcsolódó perifériás izomfunkció méréséből következtethetünk a test teljes izomtömegére.
Az említett funkcionális paraméterek viszont csak a kiindulópontot képezik.
A biológiai öregedés egyre kiterjedtebb kutatásai révén az öregedést definiáló paraméterek mára már sokkal pontosabbak, és alkalmasabbak a várható élettartam meghatározására, illetve – ebből következően az élethossz növelése céljából végzett beavatkozások szempontjából is nagy jelentőséggel bírnak.
Hogy mik is ezek a biológiai paraméterek, definíciós vita övezi, ám egyre közelebb vagyunk valamiféle konszenzushoz.
Számos biológiai paraméter alapján történik ma a várható élettartam megbecslésének. Vérvizsgálatokból mérhető epigenetikai mutató a DNS-metiláció, számos összefüggésben és paraméterrel, mely a sejtek kóros vagy éppen hasznos osztódási folyamataival áll összefüggésben. Az idevonatkozó genetikai kutatások, illetve általában ez a tudományág, és a genetika által egyes személyekre vonatkozó determináció egy izgalmas és dinamikus kutatási terület.
Kép forrása: Karolina Grabowska, KaboomPics
Különböző sebességgel öregszünk, különbözünk a saját korunktól
Mivel az emberi fajon belüli várható élettartam drámai mértékben eltérő lehet egyes embereknél, feltételezhető, hogy az öregedési folyamatok szorosan összefüggenek szervezetünk önmegújító funkcióinak meghibásodásaival, és negatív hatással vannak az őssejtes folyamatokra is. Ezek egyszerre függenek genetikai, tehát a génjeink által meghatározott, illetve epigenetikai, tehát külső folyamatoknak a génjeink kifejeződésére gyakorolt hatásaitól.
Éppen emiatt is, az úgynevezett kronológiai kormeghatározás (a születés óta eltelt idő) pontatlan mérőeszköz az öregedés definíciójára, ugyanis az eltelt idő által kiváltott külső hatások drámaian megváltoztathatják azokat a biomarkereket, melyek által a test valódi kora és a várhatóan élettartam kifejezhető.
Lehet például valaki csak ötvenéves, de bizonyos, az ő életére jellemző epigenetikai, azaz külső behatások révén megindult folyamatok egy nála idősebbével teszik hasonlatossá.
A szakma age gap-nek nevezi a megbecsült biológiai kor és a megfigyelt kronológiai kor közötti differenciát. Ennek a különbségnek a vizsgálata segíthet bennünket abban, hogy az öregedés irányába ható folyamatokat még jobban megértsük. Agyunk korának állapotát például meg tudják határozni neurogimagining (idegi képalkotó) módszerrel. Amennyiben az agy kormeghatározásakor a már említett kor-eltérés mutatkozik, az sejthetően külső tényezők behatásának tudható be, ami lehet többek között cukorbetegség, túlzott alkohol fogyasztás vagy dohányzás következménye.
A géneken múlik ez is?
Az öregedés természetes módon indít el olyan folyamatokat, melyek a fiziológiai funkciók csökkenésével járnak, azon okból kifolyólag, hogy a molekulák, sejtek és szövetek pusztulása révén szervezetünk nem tudja többé fenntartani a homeosztázist, vagyis az egyensúlyi állapotot stresszhatások, például betegségek esetén. Éppen ezért nő meg idősebb korban az esélye degeneratív, szív- és érrendszeri, idegrendszeri betegségek felbukkanásának.
Itt lép „működésbe” a sejtszintű öregedés (cell senescence), melynek következtében külső és belső folyamatok révén gyakoribbá válnak a DNS károsodások, szerkezeti károsodások. Ilyen természetes károsodás például a telomerek rövidülése. A kromoszómák olyan struktúrák, melyek a DNS-ünket tartalmazzák, és sejtjetink alapstruktúráit határozzák meg.
A telomerek olyan nukleotid molekulák, melyek a kromoszómák végződésein találhatók meg, védve a kromoszómákat a pusztulástól. Minden sejtosztódás és regeneráció következtében, melyek a száma az idő előrehaladtával nő, a telomerek rövidülnek, ez pedig az öregedési folyamatok indítója.
Kép forrása: Karolina Grabowska, KaboomPics
A epigenetikai folyamatok is elégtelenné válnak a kor előrehaladtával, változás áll be a génkifejeződésbe, mely által a sejtek nem tudják többé betölteni megújító funkcióikat. Sejtjeink egész életünkben ki vannak téve potenciálisan káros folyamatoknak, és mivel az ellenálló képességünk csökken, ezek a folyamatok hozzájárulnak ahhoz, hogy a szerveink funkcionális képességei, paraméterei megváltozzanak, csökkenjenek.
Az öregedéskutatás egyetért abban, hogy a biológiai öregedés folyamata komplex, részben előre programozott, más folyamatok azonban rajtunk múlnak, vagy épp megjósolhatatlanok, véletlenszerűek.
Szerző: Makai Máté
(Kiemelt kép forrása: Karolina Grabowska, KaboomPics)
Források:
