“Nem. Csinálok. Több. Palacsintááát!” – kiabáltam tagoltan a hatéves gyerekemnek péntek este, majd felmentem az emeletre és becsaptam magam mögött a fürdőszoba ajtót. Leültem a hideg csempére és az arcomba temettem a kezem. Mi a bajom nekem? Miért kiabálok a gyerekkel, és miért a palacsinta miatt?
Óvatos tipegést hallottam a lépcső felől, kisvártatva kopogás, és az ajtó mögötti tompított hang: “Jól van anya, bocsánat, akkor nem kell több palacsinta. Elég lesz az alma.” Vettem egy mély levegőt és immáron a világ összes bűntudatával a hangomban jeleztem, hogy pár perc és lejövök. Feltápászkodtam és belenéztem a tükörbe. Kócos anyakontyom, illetve a palacsinta tésztával lefröcskölt pólóm újra felvetette bennem a kérdést: mégis mi a fene bajom van nekem?
Miközben megmostam az arcom és tettem egy reménytelen kísérletet arra, hogy frizurám rendezettebbnek tűnjön, gondolatban végigfutottam a napomon. Szokás szerint 6.10-kor keltem, lefőztem a kávém, megsütöttem a töltött bundáskenyeret a nagyobbiknak, pakoltam neki vizet és nasit, 6.55-kor már elindultunk a suliba. Egy óra múlva visszaértem, puszikkal és csikizéssel ébresztettem a kisebbiket, müzli reggeli, újabb kávé, öltözés, óvoda. 9.30-kor már az apukámat vettem fel a ház előtt és vittem kontroll vizsgálatra. Délben voltam újra otthon, ettem egy kis tegnap esti maradékot, kávé, két online ügyfél. Amíg a férjem elment a nagyobbikért, én elvittem a kutyát sétálni, majd bevásároltam és főztem. Délután a főnökömmel konzultáltam, kávé, volt még egy online ügyfelem, majd pedig leckét írtunk. A kisebbik napok óta könyörög a palacsintáért, így nekiálltam.
Este 8, a palacsinta pedig pontosan abban a tempóban fogyott, amiben készült, és azt hiszem az üres tányér látványa volt az utolsó csepp, illetve amikor beindult a nyafi a további produktumért. Itt pattantam el, ezen a ponton. De miért? Nem volt egy nagyon nehéz nap, nem volt hosszabb, mint szokott, nem egy irodában ültem nyolc órán keresztül. És akkor rájöttem, hogy mi a bajom. Az, hogy a mai napon még semmit, konkrétan SEMMIT nem tettem kizárólag önmagamért. Minden cselekedetem másokról szólt, másokért volt. Szolgálatban voltam, egész nap. Az utolsó kérést pedig már képtelen voltam teljesíteni. Ennyi, nem bonyolult.
Kép forrása: fizkes
Miközben néma csendben almát szeleteltem a konyhában, azon tűnődtem tovább, hogyan lehetett volna másképp csinálni.
„Hogyan kerülhettem volna el ezt a teljesen felesleges, mások számára abszolút indokolatlan kirohanást?”
Nem, mintha bűn lenne, hiszen úgy életszerű, ha időnként toleráljuk, ha elgurul a másik gyógyszere. Én azonban hajlamos vagyok arra, hogy miután sikeresen beazonosítottam a problémát, nagyon gyorsan a megoldáson kezdek el gondolkozni. Ezt nem kérkedésként állítom, hiszen van ennek a tulajdonságomnak sötét oldala is. Sokszor cselekszem túl gyorsan, és a megfontolt megoldások helyett, kapkodó, meggondolatlan fél-cselekedettel oldom meg a bajt. Nevezzük ezt “probléma fóbiának”, amit néha pánikszerűen seprek arrébb, de az tény, hogy nem létezem túl sokáig a problémában. Így, amint rájöttem, hogy mi a gond és a megfejtéseket kerestem, pár perc múlva egy komplett lista sorakozott az agyamban:
- megkérhettem volna a férjem, hogy vigye suliba a nagyobbikat, így ma tovább aludhattam volna
- megkérhettem volna a férjem, hogy vigye oviba a kisebbiket, így még tovább aludhattam volna
- beiktathattam volna 20 perc jógát
- elmehettem volna egy órát futni
- készíthettem volna friss ebédet magamnak, a maradék elfogyasztása helyett
- elmehettem volna ebédelni egy közeli étterembe, hogy egy kicsit engem is kiszolgáljon valaki
- ha étterembe mentem volna, kisminkeltem volna magam és rendesen felöltöztem volna
- estére hívhattam volna babysitter, hogy a férjemmel randizzunk és további palacsinta sütést már másra bízzam
- elmehettem volna a barátnőimmel moziba, vacsorázni vagy, akár még táncolni is valahova
- beülhettem volna egy kád forró vízbe és befejezhettem volna azt a könyvet, amit két hónapja olvasok…
És ez csak a lista egyharmada. Minnél tovább gondolkoztam, annál több lehetőség jutott eszembe. Megannyi opció, megannyi megoldás, amik mind egy párhuzamos dimenzióba terelték pillanatnyi valóságomat. És akkor rájöttem, hogy minden hétköznapban ott rejlenek ezek a válaszutak. Minden egyes nap, döntések százait hozzuk meg, több tucatszor indulunk el jobbra, amikor balra is mehettünk volna. Ám utóbbiról meg is feledkezünk a döntés minutumában, hiszen az élet ösztönös pulikutya módján terel tovább és mire egyet pislogunk, már egy újabb útkereszteződéshez értünk.
„A döntéseinket pedig, akár hiszed akár nem, legnagyobb részben a szokásaink határozzák meg.”
Vagyis, egyáltalán nem biztos, hogy aszerint döntesz, hogy mi az, amit akarsz és mi az, amit nem! A rutin, a habitus, a személyes hagyományaid, a berögzült sémáid. Ezek alapján éled a mindennapokat, töltöd el az életed.
Ám, mielőtt úgy gondolnánk, hogy predesztináltuk hétköznapjainkat, hadd nyugtassalak meg, hogy ez így nem igaz. Vagyis, hogy ez a döntés (is) a Te kezedben van! Ugyanis, a szokásokat, ahogyan kialakítottuk, pont ugyanúgy változtathatjuk meg.
Talán pont ebben rejlik a longevity valódi üzenete. A longevity szemlélet nem elvárás, hanem lehetőség. Nem egy újabb szerep, amiben helyt kell állnod, hanem egy eszköztár, ami felvértez a csatához. Egy olyan fegyvertár, ami a Te védelmedet szolgálja, egy olyan arzenál, ami érted van. Képzeld el úgy, mint egy átfogó attitűdöt, amit önmagadért sajátítasz el, amit elsősorban magadért teszel, ami rólad szól. Egy tág fogalom, ami az életed minden aspektusát befolyásolhatja mindösszesen egyetlen egy cél érdekében: hogy sokáig élj, nem szenvedésben, nem monoton robotként, nem pusztán a külső elvárások által meghatározva, hanem boldogan és egészségesen. Teljesen.
„Ha nincs célod, akkor azok határozzák meg az életed, akiknek van. Ha nem változtatsz azon, ami nem működik jól, akkor a rossz szokások változtatnak meg téged.”
Ezáltal pedig Te magad validálod a mondást, miszerint Te lehetsz önmagad legnagyobb ellensége.
Kép forrása: MilanMarkovic78
Minden nap csatába indulsz, akár észleled, akár nem. Fizikai harcot vív a tested a körülményekkel, az időjárással, a légszennyezettséggel, a víz minőségével, a tartósítószerekkel, az E-betűkkel, az elhízással, a mozgáshiánnyal és a betegségekkel. Mentális küzdelmet folytatsz a párkapcsolatodban, a munkahelyeden, a dugóban, az önismereti ösvényeken, a gyermekkori traumáidban, a felnőttkori megfelelési kényszeredben, a különböző szerepköreidben, a híradóval, a szomszédos háborúval, az énképeddel és a testképeddel. A kérdés, hogy milyen eszközeid vannak a csatához? Te kiállnál Trója serege ellen egy pet palackkal a kezedben? Kétlem. De minek is tennéd, ha megszámlálhatatlan dolog áll a rendelkezésedre ahhoz, hogy túléld a háborút, sőt, még akár győztesként is hagyd el a csatamezőt?
A longevity nem egy diéta, amit ha nem követsz, meghalsz.
„A longevity szemlélet egy olyan túlélő csomag, amiből azt veszed ki, amire neked szükséged van.”
Ugyanis mindenki csatája egy kicsit más. Hogyan jellemeznéd a saját kihívásaidat? Milyen harcokat vívsz napi szinten? Vizsgáld meg, szedd össze, írd le. Majd pedig nézz körül, hogy milyen eszközök adottak ahhoz, hogy változtass a sémákon. Keveset mozogsz? Találd meg a számodra legideálisabb sportot! Nem a legnépszerűbbet, hanem azt, ami Neked jó és amit Te képes vagy beilleszteni a rutinodba. Lehet, hogy ez az úszás, de lehet, hogy a tánc! Olyan munkakörnyezetben dolgozol, ahol folyamatosan fejlődnöd kell? Sajátítsd el a mikrotanulás módszerét! Lapos az étrended? Dobd fel a hosszú élet fűszerével vagy a mikrobiomodat támogató ételekkel! Rettegsz a ráktól, mert adott a genetikai hajlam? Élj máshogyan, mint elődeid! Elhagynád a kávét? Miért, ha még jót is tehet? Nincs olyan kihívás, amit ne lehetne leküzdeni, nem létezik olyan élet, ami ne lehetne még jobb. Ha már csak néhány apróságon változtatsz, máris többet tettél a hosszú életért, mint az átlag. Ami pedig azt jelenti, hogy különleges vagy. Különlegesnek lenni pedig igazán kifizetődő, már ha az egészségedről van szó.
Szerző: Dorogi Rebeka
(Kiemelt kép forrása: Dragana Gordic)
