Mi történik, amikor a karácsonyi asztalon nemcsak a fogásoknak, hanem történeteknek is megterítünk? Az apró díszek, az ételek, a fények, mind-mind egy női kéz alkotásai, amelyek a családot, sőt, generációk tudását fogják össze. De az ünnepi asztalok és az ízek titkokat rejtenek.
Hófehér damasztabrosz az asztalon. Ha behunyom a szemem, látom, ahogy édesanyám lassú, kimért mozdulatokkal simítja el, mintha minden ránc egy évközben leküzdött nehézség lett volna. Úgy mesélte, régen nem volt abrosz az asztalokon, csak karácsonykor, hogy felfogja a bőséget. Tavasszal ebből vetettek, hogy gazdag legyen a termés, a kenyeret ez alatt kelesztették, hogy nagyra dagadjon, a betegeket ezzel ápolták. Sokat tanult idős asszonyoktól, akik nem csak a haláltól, de az élettől sem féltek.
Szerettem ilyen nők között lenni. Volt bennük valami misztikum, ahogy kéretlenül megjelentek letakart tálaikkal, amik süteményt, pucolt diót, és más kóstolókat rejtettek.
Tőlük tudom, hogy a karácsonyi étkezést a Tamás napkor szentelt mézzel kell kezdeni, hogy édes legyen az életünk, és almával, hogy termékeny is.
A mák és a dió mélységekbe hív, az alvilág kapuihoz. A magyar néplélek azokról a családtagokról sem feledkezett meg, akik már nincsenek közöttünk. Mákból készült ételekkel adóztak nekik, és diót dobtak a szoba négy sarkába, hogy megajándékozzák a holtakat és az angyalokat.
Kép forrása: Nicole Michalou
A süteményekben mindig az előkészület volt a kedvencem. Imádtam, hogy a nappalinkat rendhagyó módon kelti életre a takarók alatt pihenő hájastészta, kelttészta, és együtt melegedhettek a forró konvektornál. A bejglik íze nehéz volt és vigasztaló, mintha az ünnep minden titkát magában hordozta volna. A tészta hasadékain kifolyó töltelék pedig, évről-évre hadat üzent az indokolatlan karácsonyi tökéletességnek.
Szerettem édesanyám kék, kis vonalas füzetét lapozgatni, amiben a recepteket őrizte. Nagymamák és dédmamák átadott receptjeit. Csak mikor felnőttem, értettem meg, hogy ez a füzet az ételekről szól legkevésbé, és sokkal inkább nők története, akik generációkon átívelve tartották életben a családot, a közösséget és a hagyományokat.
Minden sor mögött ott van valaki, aki nemcsak ételt készített, hanem egy világot tartott össze.
Egy ilyen füzet nem csupán a hozzávalókról szól – hanem női kézről, amely gondoskodott, teremtett és megőrzött.
Éjfélkor egy alma került az asztal közepére, amelyet lassan és gondosan szeletekre vágtunk. Annyi darabra, ahányan körülültük az asztalt, és mindannyian ettünk belőle. Az egyszerű szertartás nemcsak a családot kötötte össze. Ígéret volt, hogy bármerre sodorjon minket az élet, az alma íze visszavezet majd egymáshoz.
Kép forrása: Bogdan Sonjachnyj.
Így válnak eggyé a rituálék a nőkkel. Így leszünk ott az abroszban, amit minden évben gondosan kisimít majd valaki.
Mi történik, amikor a karácsonyi asztalon nemcsak étel, hanem történet is terítve van?
Az abrosz alatti titkok, a fűszeres illatok, a kezek, amelyek több évtizednyi hagyományt rejtenek – mindez egy olyan csendes erőt hordoz, amit nem lehet másként átélni. A díszek nem csupán dekorációk, hanem női teremtés, minden apró mozdulat egy történetet mesél el, ami nem mindig a tökéletességről szól. Az almaszeletek, a méz és a dió nem csupán ízek – ők az összetartozás, a család és a múlt kézzelfogható bizonyítékai. Az igazi ünnep nem a látványról szól, sokkal inkább az apró, elfeledett gesztusokról. A karácsonyi asztal összeköti a múltat és a jövőt, a férfiakat és a nőket, az élőket és azokat, akik már nincsenek közöttünk.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Drazen Zigic)
