Vannak korszakok, amik nem harsányak, mégis mélyebben beszélnek rólunk, mint bármely másik. Ez az írás arról a nőről szól, aki már túl van sok mindenen, és mégis: most kezdi újra. Nem az elején, hanem igazán.
Mi, magyar nők, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az egyik központi népi szimbólumunk, a tulipán, évezredek óta igazít el bennünket, a női szerepek útvesztőjében. Ami az avatatlan szem számára csak egy virág, az valójában a női lét megannyi kibontható szirma. Így mesél a villás tulipán a lánykáról, az ajakos az áldott állapotban lévő anyáról, a facsart tulipán a szülő, és a kifacsart, a változókorban lévő nőről. Ezt már csak egyetlen állapot követi, a végső, mikor a szirom végleg lehull, és a nő önmaga is örökséggé válik.
Az imént leírt skálán egyre előrébb mozdulva, azon szoktam gondolkodni, vajon tényleg csak ennyi lenne? A menopauza után, már csak másvalaki öröksége lehetek?
„A válasz több ezer vagy több száz évvel ezelőtt, talán még igen volt, de most már határozott nem.”
Az életkor, és a minőségi élet kitolódásával, adódik a feladat: nevet és szerepet találni annak, ami eddig társadalmi szinten nem, maximum az egyén szintjén létezett – a nőnek, aki a gyerekek felnevelése és a változókor után még nagyon is élni akar.
Kép forrása: HTeam
De ki ez a nő? Hogy néz ki? Mi foglalkoztatja? Honnan indul és hová tart? Teste ellensége vagy szövetségese? Megélt tapasztalatai gúzsba kötik vagy felszabadítják?
Hogy néz ki a tulipán, mely éppen másodvirágzásában van?
Van min gondolkodnunk.
Évek előrehaladtával, a test nem felesleges lesz, hanem feleslegessé válik. Hogy mi a különbség? A nő még mindig érzékel, vágyik, emlékezik, örömre és közelségre éhezik, csak ezeket a nagyon is emberi tényezőket, hirtelen megfosztják funkcióitól. Többé nem szólhat sem fiatalságáról, sem termékenységéről. De akkor kinek és minek a terepe?
„Lehet-e a test nem múló szépség, hanem tartós otthon?”
Túlléphet-e a reprodukció, a gondoskodás és a szolgálat szentháromságán? És a lélek? Ő mit kezd azzal, ha nincsenek többé új szerepek, csak a sok levetett és kinőtt kabát?
Ekkor jöhet az igazi másodvirágzás. Nem a múlt dicsfénye, az emlékekből élés, hanem egy más minőségű, belső fénnyel világító korszak.
A nő, aki ide elér, végre levetheti magáról a megfelelést. Már nem kell minden kérdésre választ adnia, minden sebet begyógyítania, minden asztalt megterítenie. Az ő asztalához most már ő ül le először. A test már nem teljesítményeszköz, hanem érzékelő szerv: tanúja mindannak, amit túlélt, megőrzött, megtartott, de az újnak, a szépnek, a frissességet hozónak is. A lélek nem szerepeket keres, hanem igazságot. Csendet, tisztaságot, és mélységet. Ez a másodvirágzás nem pótlék, nem vigasz, hanem a nő teljességének egyik legigazibb korszaka.
Kép forrása: Roman Samborskyi
Itt az ideje, hogy a társadalom is utolérje ezt a tudást. Hogy legyen nyelvünk a bölcs, szenvedélyes, szuverén nőre, aki nem leépül, hanem kiteljesedik. Meg kell ismernünk azt az új utat, ahol a lányból nő, az anyából és dolgozó nőből pedig, önmaga válhasson, mielőtt az utolsó szirom is lehull.
„Formát és nevet kell adnunk ennek az új, eddig ismeretlen tulipánnak.”
És hogy ér-e belenyúlni évszázadok vagy évezredek mintakincsébe? Szabad-e új tulipánokat festeni? Én hiszem, hogy igen. Kollektív bölcsességünk és művészetünk nem szabad, hogy látleletté vagy egy társadalmi betegség diagnózisává váljon. Velünk együtt kell lélegezzen, éljen, fejlődjön. Rólunk és nekünk kell, hogy meséljen. Virágba kell borulnia. Ha teheti, kétszer is.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: IrenaStar)
Ezek is érdekelhetnek:
