Szeretem a térrendezést. Meggyőződésem, hogy bár tárgyakkal tesszük, mégsem övék a főszerep. A valódi hatást nem maga a tárgy váltja ki, hanem az, hogy öncélúan és némán hallgat-e, vagy képes megszólalni egy történet nyelvén. Mikor kinyitom az ajtót, hol talál magának utat a levegő? Szinte átrohan, vagy úriasan terül el közöttük? És a fény, és az árnyék? Mit emelnek ki, vagy mit rejtenek?
Nem tudom pontosan, mikor kezdtem el úgy nézni a lakásomra, mint egy emberi testre. Néha kifárad, máskor tele van feszültséggel, van, hogy semmi nem jó benne, de ha figyelek rá, válaszol. Reggelente elindulok a szobákon át. Nem pakolni, hanem észrevenni, hogy hol feszül egy sarok, hol kellene több fény, mi hiányzik, amit már hetek óta nem pótoltam, kívül és belül.
Egy ideje tudom, hogy amit térrendezésnek nevezünk, az valójában önmagunk újrahangolása. Nem bútorokkal, hanem döntésekkel, választott és vágyott hangulatokkal. Az elmozdított asztal, a visszahúzott szőnyeg, a kicserélt kép – mind egy-egy mozdulat a lelki térben is. Ezekből a mozdulatokból épül fel az a világ, ahol tényleg élni tudunk, a kívül berendezett lelki térben.
Néha elkap a vágy, hogy mindent letisztítsak. Elrakni, elrejteni, kidobni – nyomni egy reset gombot, mint ahogy a döntéseimben is sokszor ezt teszem. Megszabadulni a sok sallangtól, ami nem csak a térben foglal helyet, hanem az elmémet is zsúfolt raktárrá teszi.
Kell a tér, kell a szabadság, hogy én magam is rendezett legyek.
De van, amitől nem tudok megválni. Azoktól a dolgoktól, amik rólam, vagy hozzám szólnak.
Kép forrása: KOTOIMAGES
Egy kicsit gyűrött kép, amit évekkel ezelőtt vettem egy olaszországi nyaraláson. Soha nem volt olyan gondtalan a nyár, mint ott, Firenzében. Vagy az a hatalmas tál, ami sehogy se akar beleilleni semmilyen lakberendezési stílusba. Lecserélhetném, de akkor nem emlékezhetnék minden nap valaki fontosra – a régi önmagamra, aki ma már nem ezt a tálat venné. Sokáig azt hittem, akkor van kész az otthonom, ha már nincs több ilyen tárgy, amit lecserélnék, ha nincs már, amit megváltoztatnék. Nagyon vártam azt a pillanatot. De őszintén? Felszabadító volt, mikor rájöttem, hogy tévedek.
Most már tudom, hogy az otthonom akkor él, ha folyton változhat – velem együtt.
Ha néha elcsúsznak benne a dolgok, ha átrendeződik a hangsúly, ha új igények ébrednek, akkor az csak annyit jelent, hogy élek, és változok.
A saját tér pont ettől saját: nem koncepció, hanem önéletrajz. A rend nem tökéletesség, hanem az a pillanat, amikor belépsz, és azt érzed: itthon vagy. Az ilyen tér nem rendezett, hanem összerendezett. A tárgyak itt nem önmagukért fontosak, hanem azért, amit hordoznak. Ez nem lehet valaki más lakása, sem a megfelelésé, és nem is divatlap hívta életre, hanem a női lélek. Itt minden ismerős – még egy átmenetileg üres polc is.
Kép forrása: Pinkystock
Lehet, hogy nem is az a legfontosabb, mit teszünk a polcra, hanem hogy hagyunk-e helyet mellette a változásnak. Egy szabadon maradt sarkot. Egy jövőbeli tárgynak. Egy új válasznak. Vagy csak annak, hogy történhessen valami, ami még nem volt. Talán ettől válik élővé a tér – hogy nem akar mindent uralni, csak befogadni.
Ahogy mi is: nem akkor leszünk készen, ha minden a helyén van, hanem ha van hová mozdulnunk. És ha nem félünk attól, hogy egyszer újra kell kezdeni.
Mert az otthon nem végállomás, hanem egy bizalmi viszony önmagunkkal. Egy tér, ami mindig újra és újra befogad.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: takayuki)
Ezek is érdekelhetnek:
