Hepp Gréta pre- és rehabilitációs tréner, sporttudományi szakember, a The Longevity Hub szakértője, aki a Testnevelési Egyetemen végzett humánkineziológia alapszakon, majd Rómában szerzett sportfizioterapeuta mesterdiplomát. Külföldi tanulmányai során mélyült el a holisztikus fizioterápia szemléletében, amely azóta is meghatározza munkáját. A sportrehabilitáció területén a test működésének rendszerszintű értelmezését, az idegrendszeri szabályozás szerepét, valamint az életmódtényezők integrációját tartja kulcsfontosságúnak a hatékony regenerációhoz. Szerinte a hosszú, egészséges és aktív élet alapja a tudatos mozgás, a megelőzés és a test jelzéseinek értő olvasása.
Miben tapasztaltál markáns különbséget az itthoni és a római sportfizioterápiás szemlélet között, különösen az oktatás, a rehabilitációs gyakorlat és a sportolókhoz való hozzáállás terén?
Ami elsőként feltűnt, az az oktatási rendszer miénktől eltérő szemléletmódja: míg nálunk tantárgyakra bontva tanuljuk az anatómiát, az edzésélettant vagy a biomechanikát, addig kint moduláris rendszerben, egy-egy témakör köré szerveződik az elmélet és a gyakorlat. Ez mesterképzés szintjén különösen előnyös volt, mert az ismeretek nem elkülönülten, hanem egységes rendszerként épültek egymásra. Ez a szemlélet pedig már önmagában közelebb hozta a holisztikus gondolkodásmódot, amely az emberi testet és teljesítményt egységként kezeli.
A másik meghatározó tapasztalatom a sportolókhoz való hozzáállás volt. Kint nemcsak a sérülésre és a protokollra koncentrálnak, hanem a sportoló teljes kontextusára – különös tekintettel arra, hogy milyen sportágban versenyez. Már a rehabilitáció kezdeti szakaszában megjelennek sportágspecifikus elemek, például labdás sportok esetén akár egy puha labda is része a gyakorlatoknak, ami nemcsak motivációs eszköz, hanem neuromotoros szinten aktivál olyan idegpályákat, amelyek gyorsítják a regenerációt. Ezen kívül nagy hangsúlyt fektetnek az életmódbeli tényezőkre is: az alvásminőség, a táplálkozás és a pszichés állapot mind szerves részei a rehabilitációnak. Ott a terapeuta valódi segítő, aki beszélget, kérdez, megfigyel és valódi mélységében ismeri meg a sportolót, és komplexen értelmezi, majd kezeli annak állapotát.
Milyen szerepet játszik a táplálkozás a sportrehabilitációban, és hogyan befolyásolhatja a regenerációs folyamatokat?
A táplálkozás befolyásolhatja a szisztémás gyulladásos folyamatokat, amik gátolják a regenerációt.Vannak olyan fizioterapeuták – például Németországban –, akik a rehabilitáció idejére táplálkozási protokollt, nem ritkán szigorú, növényi alapú étrendet is előírnak. Bár nem mindig ilyen radikális a megközelítés, a cél minden esetben ugyanaz: a gyulladás mérséklése minden lehetséges módon, így a táplálkozáson keresztül is. Ismerek olyan eseteket is, amikor térdsérülés utáni duzzanat és gyulladás tartós fennállása miatt a terápia részeként az étrendet is felülvizsgálják – dietetikus bevonásával. Ilyenkor elhagyják a feldolgozott élelmiszereket, csökkentik a finomított cukrok és állati fehérjék bevitelét, miközben előtérbe kerülnek az omega-3 zsírsavakban gazdag, antioxidáns és gyulladáscsökkentő hatású ételek.
Bár apróságnak tűnnek, ezeknek klinikai szinten is bizonyított hatásuk van, nemcsak a regeneráció támogatásában, hanem a panaszok kiújulásának megelőzésében is. Ezért a táplálkozás ma már nem kiegészítő elem, hanem szerves része a sportrehabilitációnak.
Hepp Gréta
Azt is említetted, hogy Olaszországban a rehabilitáció már a sérülés vagy a műtét után nagyon hamar elkezdődik, ráadásul sportspecifikusan. Ha valakinél nem indul el időben ez a folyamat, akkor milyen hátrányt okozhat?
A rehabilitáció hatékonyságát alapvetően meghatározza, mikor és hogyan indul el. A szöveti gyógyulás biológiai folyamatai időigényesek, nem gyorsíthatók, de megfelelő ingerekkel optimalizálhatók – ehhez pedig kulcsfontosságú a korai, kontrollált terhelés és a fokozatos terhelés-adaptáció. Ha például egy egyszerű bokaficam után túl hosszú az immobilizáció, az izom- és kötőszövetek nem tudnak egymáson elcsúszni: “letapadhatnak”, az ízület beszűkülhet, másodlagos problémák alakulhatnak ki. Ezzel szemben a korán megkezdett, célzott mobilizáció és ideg-izom aktiváció segít megelőzni ezeket, így a rehabilitáció későbbi szakaszai is gördülékenyebbek. A sportágspecifikus szempontok korai integrálása szintén kritikus: Olaszországban már a rehabilitáció elején figyelembe veszik, hogy a sportoló milyen mozgásformákhoz tér vissza – például egy kézilabdázónál nem ugyanaz a terhelési irány vagy mozdulatkombináció, mint egy futónál. Ez lehetővé teszi, hogy az idegrendszer idejében újratanulja a szükséges és speciális mozgásmintákat, csökkentve a funkcióvesztés, visszaesés vagy újrasérülés kockázatát.
Mennyiben más egy hobbi- és egy élsportoló rehabilitációs folyamata?
Az egyik legnagyobb különbség az időfaktor. Egy élsportolónál a rehabilitáció prioritást élvez, számára a gyógyulás egy teljes munkaidős tevékenység, amibe napi több órát is bele tud fektetni. Minden napszaknak megvan a dedikált rehabilitációs blokkja, és ez összehangoltan működik a dietetikával, a manuálterápiával, a fizikoterápiás kezelésekkel, vagy akár a pszichológiai támogatással is. Ezzel szemben egy hobbisportoló a rehabilitációt munka, család, egyéb kötelezettségek mellé próbálja beilleszteni, így gyakran csak napi 10–15 perc jut rá otthon, sokszor egyedül végzett gyakorlatokkal. Bár ez sem haszontalan, az intenzitás, gyakoriság és szakmai kontroll szempontjából egészen más keretek között zajlik, mint az élsportban.
A másik jelentős különbség a hozzáférhető eszközök és technológiák terén van. A profi sportolók mögött általában egy komplett stáb áll – orvos, fizioterapeuta, erőnléti edző, dietetikus, sportpszichológus –, valamint olyan modern regenerációs eszközpark, mint például a krioterápia, az elektromos izomstimuláció vagy a mozgásanalízis alapú biofeedback rendszerek, melyek segítik a regeneráció optimalizálását. Ezzel szemben a hobbisportolók számára ezek az eszközök nehezebben hozzáférhetők. Ezért esetükben a rehabilitációt úgy kell felépíteni, hogy a meglévő erőforrásokból hozzuk ki a legtöbbet: jól megtanított, otthon is végezhető gyakorlatokkal, reális időbeosztással, szükség esetén rendszeres kontroll mellett.
Hepp Gréta
Mindenki számára fontos lenne a rendszeres mozgás. Mit látsz a praxisodban, milyen tipikus mozgáshibák fordulnak elő? Illetve mik azok az edzésmódszerek, amelyek többet ártanak, mint használnak és melyek a valóban hasznos mozgásformák?
Önmagában ritkán beszélhetünk ártalmas edzésformáról vagy rossz gyakorlatról – a probléma többnyire abból adódik, ha az adott mozgás nem illeszkedik a személy céljaihoz, fizikai állapotához vagy edzettségi szintjéhez. A legfontosabb kiindulópont, hogy az ember megszeresse a mozgást és az a mindennapjai részévé váljon.
A leggyakoribb hiba, amit tapasztalok, a fokozatosság hiánya, ami túlterheléshez, sérüléshez, majd végül kudarcélményhez és feladáshoz vezet – holott a probléma nem magával a mozgással volt, hanem a nem megfelelő intenzitással.
Sokan a közösségi médiában látott trendek alapján választanak mozgásformát, anélkül hogy figyelembe vennék testük aktuális állapotát. Például ha valaki 20–30 kg túlsúllyal kezd el futni zsírégetés céljából, az komoly terhelést ró az ízületekre, különösen a térdre és bokára. Ilyen esetben a gyorsgyaloglás (power walking), kerékpározás vagy valamilyen vízben végzett edzés sokkal kíméletesebb és biztonságosabb alternatíva lenne.
Ülőmunkát végzőknél nagyon gyakori a különféle tartáshibák rögzülése: a fej előretolása, a vállak befordulása, a lapockazáró izmok csökkent aktivitása, “gyengesége” és a csípőhajlítók túlzott feszülése. Ezekhez gyakran társul derékfájdalom, nyaki feszülés, és általános mozgásbeszűkülés. Ilyenkor nagyon fontos lenne, hogy napi szinten beépüljön néhány percnyi tudatos mozgás: 5 perc reggeli átmozgatás (nyújtózás, vállkörzés, törzshajlítás), óránkénti mini szünetek beiktatása egy kis sétával, lépcsőzéssel, légző- valamint nyak- és váll-lazító gyakorlatokkal, melyek jelentősen javíthatják a testtartást, a keringést és a közérzetet.
Hepp Gréta
Ha valaki elhatározza, hogy rendszeresen mozogni fog és már nem kezdő, de például rendszeresen fáj a válla, a dereka, akkor érdemes szakemberhez fordulnia?
Ha valaki komolyan szeretne mozogni, érdemes legalább egyszer állapotfelmérésre elmenni – akár egy fizioterapeutához, mozgáselemzésre specializálódott szakemberhez vagy funkcionális trénerhez. Itt meg lehet nézni az ízületi mobilitást, az izomerő arányokat, a tartásbeli eltéréseket és azt is, hogy van-e valahol kompenzáció, ami később fájdalmat vagy akár sérülést is okozhat. Ez nemcsak a teljesítmény szempontjából fontos, hanem megelőzésként is kulcsfontosságú, ha valaki hosszú távon szeretne aktív és egészséges maradni. Ha fájdalmak jelennek meg, vagy tartósan diszkomfortérzésünk van edzés során, az szinte biztosan annak a jele, hogy az egyensúly felborult a szervezetben. Ez lehet izomerőbeli aszimmetria, ízületi mobilitási eltérés, vagy akár egy nem megfelelően felépített edzésprogram következménye is. Ilyenkor nem feltétlen az a megoldás, hogy valaki abbahagyja az edzést, hanem inkább az, hogy vagy az edzővel közösen kiegészítik olyan gyakorlatokkal, amelyek az elhanyagolt területeket is fejlesztik vagy pedig visszavezetnek mellé egy olyan mozgásformát, ami képes kiegyensúlyozni a túlzott terhelést.
Hepp Gréta
Te hogy látod, milyen irányba fejlődik a modern fizioterápia, és a jövőben milyen szerepet kap benne a holisztikus szemlélet?
A fizioterápia fókusza az utóbbi években egyértelműen az idegrendszer irányába tolódott. Míg korábban elsősorban az izom-, ízületi és szalagrendszer állt a középpontban, ma már egyre pontosabban értjük, hogy a mozgás, a fájdalom és a regeneráció szabályozása döntően neurológiai szinten történik. Ez az ún. neurocentrikus megközelítés azt vizsgálja, hogy az agy hogyan dolgozza fel az ingereket és hogyan reagál rájuk, valamint azt, hogyan lehet ezeket tudatosan befolyásolni terápiás céllal. Nemcsak krónikus fájdalom esetén alkalmazható hatékonyan, hanem a rehabilitáció korai szakaszaiban is, amikor a sérült végtagon fizikai aktivitás még nem végezhető, de az agyi „kapcsolásokat” már lehet tréningezni.Például, ha egy futó a rehabilitáció korai szakaszában még nem terhelheti a lábát, már az is terápiás hatású lehet, ha futásról készült videókat néz.
A vizuális ingerek ugyanis aktiválják az agy motoros területeit, ezáltal támogatják az ideg-izom kapcsolatok megőrzését és újraépítését. Ezt a módszert motoros imaginációnak (mentális gyakorlásnak) nevezzük, és számos kutatás igazolja, hogy akár 20-30%-kal is növelheti a rehabilitáció hatékonyságát.
A fizioterápia másik markáns fejlődési iránya a holisztikus szemlélet megerősödése. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a testet nem lehet izolált rendszerekre bontva kezelni: a mozgás, táplálkozás, alvásminőség, pszichés állapot és légzés szorosan összefüggnek, és csak akkor érhetünk el valódi, tartós regenerációt, ha ezeket összehangoltan kezeljük. Ha tehát azt kérdezzük, merre tart a fizioterápia, a válasz egyértelmű: a test működésének rendszerszintű értelmezése felé, ahol a neurológiai szabályozás és a komplex életmódtényezők integrálása kulcsszerepet kap.
Szerző: Jean Orsolya
(Kiemelt kép: Hepp Gréta)
