Egy olyan vidéken, ahol az idő lassabban koptatja a köveket, mint az emlékeket, él egy asszony. Sokan fordulnak hozzá, mikor a világ sötétsége bekúszik életük repedéseibe. Nem boszorkány, csupán annyira, amennyire mi magunk is azok vagyunk. Emlékszik az élet egyszerű varázslatára: a világban minden mindennel összeköttetésben áll. Az ősi szokások mélyebbre nyúlnak, mint amit a szem lát.
Nem tudom pontosan, mi hívott hozzá először. Talán az érzés, hogy elfelejtettem valami igazán fontosat, valamit, amit az idők kezdete előtt még tudtam. Jeleket kerestem és addig kimondatlan válaszokat, hármas-utakat, ami „jobbra, balra szertefut, a középső célra jut.” Egy valódi csodát, mágiát.
Ő mégis arra tanított, nincsen csoda, csak a hétköznapok varázslata, amit a régiek tudtak, de mi lassan elfelejtünk. Az életnek ritmusa van, és ha nem érezzük ezt a ritmust, a lelkünk elcsendesedik, és eltűnik belőle az erő.
Ha újra figyelünk, lesz, ami segít emlékezni. Őseink, akiknek mindennapjai szorosabb kapcsolatban álltak a természettel, olyan eszközöket és szokásokat hagytak ránk, amelyek a fizikai világon túlmutatva érintik a lélek dimenzióit. Védelmező amulettek, gyógynövényekkel megtöltött tasakok, fonott fokhagymakoszorúk, és gyertyafényben végzett rítusok adtak védelmet. Minden tárgy, mozdulat és szó ereje, a hitben gyökerezett. Ez a gondolat, advent második vasárnapján, a gyertyafény varázsában talán még befogadhatóbbá válik számunkra.
Kép forrása: Renko Aleks
A népi mágia egyik legfontosabb tanítása, hogy a természet ciklusaihoz igazodva, megteremti a belső harmóniát. Egy apró szertartás – egy friss rozmaringág elégetése tisztító szándékkal, vagy a holdfényben töltött víz fogyasztása – attól varázslat, hogy ezekben a nagyon is tudatos cselekvésekben, a lélek keresi békéjét ott, ahol a csendben végre megszületik a tudás. És én tudni akartam. Megismerni a miérteket, a színfalak mögé látni, hogy mi rejlik egy-egy szimbólum és szokás mögött. Emlékeztem, hogy a régi asszonyok a piros fonálról, amelyet a csecsemő csuklójára kötöttek, úgy tartották, hogy védelmet nyújt a szemmelverés és más ártó energiák ellen. Arra is, hogy gonosz szellemekkel szemben, sót kell szórni a küszöbre, és a jó álmokért levendulával töltött zsákot kell rakni a párna alá.
Ugyan emlékeztem rá, hogy így kell, de én tudni akartam, miért. Így egyre gyakrabban kérdeztem az öregasszonyt, aki bennem élt. Hallgattam, hogy a csendben ő beszéljen, minden valaha élt, ősi asszony nyelvén:
– Ez itt védelem – szólt finoman a hangja, miközben magamra kötöttem a vékony kis szálat. – Nem a fonálban van az erő, hanem abban, amit jelent. Abban, hogy emlékszel rá, képes vagy magadért kiállni. A só, megtisztítja az ajtódat. Nem a rossz szellemektől, hanem a rossz gondolatoktól, amiket magaddal hurcolsz. A levendula pedig, arra való, hogy érezd: az alvás nem menekülés, hanem megújulás. Higgy abban, hogy te magad is képes vagy tisztítani, védeni és gyógyítani. Ha a tárgyra összpontosítod a figyelmed, egy pillanatra kiszakadsz a zajos külvilágból, és magadra hangolódsz. Nem a tárgy varázsol, hanem az, amit a figyelmeddel odaadsz neki: önmagadba vetett hited, és akaratod.
Így történt, hogy végre megértettem, a népi mágia nem más, mint emlékeztető: az élet egyszerű dolgai – egy gyertya lángja, egy fonál érintése – képesek újra és újra összekötni minket a világgal és önmagunkkal.
Nem kell varázslónak lennünk ahhoz, hogy tűz által megtisztuljunk, vagy egy gyógynövényillatú füstben elengedjük a terheinket.
Kép forrása: Karolina Grabowska
Erre gondolok minden alkalommal, mikor tekintettem a vörös fonálra téved. A vékony kis szál már kopott, de jelentése örök. Az ősi szál, amely összeköt múltat és jövőt, soha nem szakad el. Az időtlenség gondolata éppúgy megjelenik ebben a szövetdarabban, mint az adventi ünnep évszázadokon átívelő létezésében.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: BLACKDAY)
