Mi történik, amikor a világban rejlő isteni erő elhalványul, és a női lélek, amely egykor határtalan volt, fokozatosan elfelejti halhatatlan mivoltát? Az aszfalton kopogó női cipők, bár összemosódnak a város zajával, mindegyikük egy-egy elfeledett istennő titkait rejti. Talán épp ebben a csendes feledésben rejtőzik az a hatalom, amely újjáéledhet.
Női cipők kopognak az aszfalton. Az ütemes hang, látszólag elvész a város zajában – legalábbis viselőik így hiszik. De én tisztán hallom őket. Halandóvá tett istennők sietnek így céljaik felé. Talán elfelejtették, honnan jöttek, de még mindig hordozzák magukban az ősi mítoszt, a csillagképek alatti titkokat. Ruhájuk aranyszövet helyett, már gyapjú és selyem, fényűző palotáikat és édenkertjeiket, üvegtéglás irodaházakra váltották. Tekintetükben mégis ott ragyog az örök, halhatatlan fény.
Szeretek eljátszani a gondolattal, milyen istennők volnának.
Úgy tűnik, mintha Perszefonék vágynának vissza az alvilág hűvös nyugalmába. Járművek ablakán kitekintve, egy másik világot fürkésznek. Mellettük a vadászat istennői, akik nyilaikkal mindig az újat, a horizonton felsejlőt veszik célba.
Athénék járják fenségesen az arany középutat, okosan játszva meg kártyáikat, bölcsességükkel uralva szót és döntéseket.
A kanyargó járdákon sietők között, ott rejtőznek a teremtés istennői is. Ölben viszik gyermekük, karjaikat erőssé tette, a gyengéd gondoskodás. Ősi papnők, akik tudják, hogy mindennapi tetteikből születik az otthon melege, a konyha illata, a kenyér íze.
Kép forrása: LightField Studios
Világok álmodói és mozgatói, most mégis úgy sétálnak, mintha kézen fogta volna őket a szürke múlandóság, mintha elvesztek volna a reggelek sodrásában. Nem egyetlen pillanat alatt váltak halandóvá, nem villámcsapás taszította le őket a magasból, hanem egy lassú, lopakodó árnyék. Valaha, amikor még tudatában voltak isteni erejüknek, szabadon jártak a világban. Hangjuk úgy zengett, mint a mennydörgés, lépteik nyomán új élet sarjadt. De a világ megváltozott, és valami rájuk nehezedett. Először csak halkabban szóltak, majd visszafogták nevetésük. Egy nap nem mertek többé táncolni, másnap pedig már azt is elfelejtették, hogyan kell szárnyalni.
Pedig a világnak, szüksége van istennőire, akik szabadon álmodnak, és hittel alkotnak.
Az ősi erőre, amely mindannyiukban ott lakozik, amiből az örök élet vize fakad, és mint egy rejtett forrás, bőrük alatt csörgedezik. Ha egy nő ismét birtokba veszi belső erejét, többé nem csak túlélésre játszik, hanem alkot, gyógyít, teremt. Emlékszik rá, hogy a világ határai nem valódiak, csak illúziók, amelyeket a félelem szőtt köré, így akár le is bonthatja azokat.
Az önmagukat újra megtaláló istennők ereje nem abban mutatkozik meg, hogyan tudnak legyőzni másokat, hanem abban, hogyan képesek életet lehelni a maguk köré épített világba.
Egy istennőkkel teli világban minden apró gesztusnak, kedves szónak és együttérző pillantásnak súlya és jelentősége van. A jövő generációi ebben a világban nem csupán túlélni tanulnak meg, hanem virágozni is. A gyermekek, akik ilyen istennők között nőnek fel, talán végre elhiszik, hogy az élet nem küzdelem, hanem tánc, ahol minden lépés a közös harmónia felé vezet.
Kép forrása: iona didishvili
Ahogy a nap lassan alábukik, a siető léptek lelassulnak. Már nem a vég nélküli rohanást, hanem egy ősi tánc ritmusát idézik. A nők, akik nem emlékeztek, honnan indultak és miért jöttek, a város fényeiben, egy pillanatra újra istennőkké válnak. Még mindig hallom kopogó lépteik, melyek már nem csak az aszfalton vernek visszhangot, hanem az idők mélyén, ott, ahol istennők születnek.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Look Studio)
