Igazgyöngyök egy meztelen női nyakon. Valaha volt sebek, melyek köré előkelő burkot vont az élni akarás. A természet, tanít: a sérülés, elkerülhetetlen, hogy mivé tesszük – az választás.
Felékszerezni magunkat a természettel, olyan késztetés, mely a világ kezdete óta bennünk él. Arra vágyunk, ami pillanatnyilag nem a miénk. Elérhetetlennek tűnő mélységek és magasságok kincseire, tűzre, ami fémeket edz, erőre, melynek nyomása alatt, még a hétköznapiból is gyémánt válhat. Hisszük, hogy a rendkívüli, az emberfeletti felékesít, és kitágítja határainkat. A jó ékszer amulett is, melyre ha ránézünk, elgondolkodtat, mit őrizhet benne az, aki viseli. Talán erejét, békéjét, vagy a hosszú élet titkát.
A nő, aki gyöngyöt hord, jól akar lenni, jól akar élni. Megtalálja a módját, hogyan tegye értékké azt, amit a sors nehézségként adott.
Olyan, mint a kagyló – tengerének mélységes csöndjében pihen, és bár mozdulatlannak tűnik, belül újjászüli önmagát. Hiába a kagyló kemény héja, előfordul, hogy a testbe mégis idegen anyag, szennyeződés kerül, és ilyenkor védekeznie kell. Mivel megszabadulni nem tud tőle, körbevonja önmagával, így teremtve értéket, amit gyöngynek nevezünk.
Kép forrása: Max Ravier
Régen, a legjobb gyöngyhalászok, nők voltak. Úgy hívták őket Japánban, amák, vagyis a tenger asszonyai. Megtiszteltetés volt, akit erre a hivatásra kiválasztottak, mert ő vihette el népének, az afrodiziákumként is tisztelt abalone kagylót. Kétezer éves múltjukban, tradíciójuk és tudásuk, anyáról lányra szállt. Már kisgyermekként megtanulták, hogyan lehet a sokakat elrettentő mélységgel, erős szövetséget kötni, és hetven, nyolcvan éves korukig merültek alá. Nem tudtak elszakadni. Életük végéig hívta őket a tenger.
Aki valódi kincsre talál, az nem éri be szemfényvesztő utánzatokkal, csak a valódira, az igazra figyel.
Az amák jól tudták, hogy a gyöngy, érték. Nem szerényen csillogó fénye, vagy anyaga teszi azzá, hanem évek kitartása és az elszántság, mellyel a kagyló a sérülését, önmaga szerves és becses részévé teszi.
Bennünk is vannak szilánkok, amik túl mélyre mennek, amikkel egy idegen érzés kúszik a bőr alá. Talán mástól kaptuk, talán saját lelkünk széléről lepattant töredék. Mi teheti mindezt értékké? A gyöngyház. Esténként, csendben, a nehezünk mellett ülni. Minden nap, csak egy perccel tovább. Semmit nem szólni, lassan ismerőssé tenni, és minden egyes reggel, újra és újra, az életet választani.
Kép forrása: Casia Charlie
Így választottak régi idők, erős női is, pedig nem volt könnyű világégésben, szükségben, nehézségben. Megtartották azt, amit kaptak, és tovább fűzték az őseik által gondosan készített gyöngyöket. Sokszor felkapta őket az élet. Háború, emigráció, új otthon, új szerelem. Mégis, a változó világban a változó nők, ugyanúgy megállták a helyüket. Az örökség, mely átragyog a múlton, felemeli a jelent, és elhozza a jövőt. Anyák és lányaik, mint a japán tengerek asszonyai, együtt formálták az életet.
Aki így él, az igazgyöngyöket készít. Nemcsak magának, hanem örökségül is. Gyöngysorra fűzi kincsekké nemesített sebeit, hogy megmutassa, nemcsak fájdalmat és traumákat lehet továbbadni, hanem létezik transzgenerációs ajándék is. A boldogság és az érték is örökíthető.
Amikor egy gyöngysorra nézel, lásd meg ezt az igaz értéket, a gyöngyházfényű hegeket. Valaha volt sebek, melyek köré előkelő burkot vont az élni akarás. A természet, tanít: a sérülés elkerülhetetlen, hogy mivé teszed – az választás. Te döntöd el, lesz-e belőle igazgyöngy és ékszer, amit büszkén és méltósággal viselhetsz nyakadon.
Kép forrása: Vlad Vasnetos
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Cottonbro)
