Együtt ülünk az asztalnál. Ő és én. Két nő, két anya. Bár sorsunkat nem egy helyen mérték, ellenpólusaink tökéletes finomsággal fonódnak egymás életébe. A lemenő nap fáradt rózsaszínbe öltözteti az asztalt, és bennünket is. Csak hallgatom ahogy beszél, nézem őt, és nézem benne önmagam. Jól állnak nekünk ezek a bágyadt, utolsó napsugarak – széppé teszik rajtunk mindazt, amit az örök értékek keresése szabott ránk.
Eszembe jut, mennyire mulatságos volt, mikor gyerekként kitaláltam, hogy nem is ő az anyukám, mert nem találtam egy fényképet sem arról, amikor várandós volt velem. Majdnem egy napig túrta a szekrényeket, hogy bizonyítékot szerezzen. Pedig elég belenéznem a tükörbe – a vonásaim nem hazudnak. És az érzések se. Még csak öt éve, hogy itt laknak, hogy úgy döntöttek minden eddigit feladnak azért, hogy egymáshoz közelebb lehessünk. Mégis mikor itt vagyok náluk, olyan érzésem van, mintha ide születtem volna. Nem hiányzik a régi ház, ahol felnőttem; nem szokott eszembe jutni. Talán mert mindegy hol élnek.
“Ahol ők vannak, számomra az jelenti az otthont. Körülöttük minden más, csak egy szép díszlet.”
Hirtelen elhallgat. Békét érzek magamon. Kenek még egy kis vajat a kenyeremre, és belekezdek a legújabb kis színesembe, hogyan talált rám és mozgatott meg egy könyv, amit a legtöbb ember a kezébe se venne. Olyan érdeklődéssel hallgat engem, mintha a világ legfontosabb történetét mesélném.
Kép forrása: Yuganov Konstantin
Mióta én is anya vagyok, azóta tudom, mennyire fontos, a látszólag egyáltalán nem fontos dolgokról beszélni. A súlyos, a nehéz, akkor is helyet követel magának, ha nem akarjuk, de az élet, a valóban finom szövet, abban rejlik, amit mellékesnek gondolunk. Abban, amit soha, senki nem szokott megkérdezni, ami soha szóba nem kerül, pedig mezítelen és természetes szépségében mutatná meg, milyen emberek is vagyunk. Életek telnek el anélkül, hogy bárki fényt derítene mindarra, amit önmagunkban léleknek nevezünk.
Ezért hát mesélem tovább a könyves történetem. Mert nem akarok „kicsúszni az ujjai közül” – így szokta mondani, mint ahogy az ABBA dalban van. Arra táncoltam vele az esküvőmön. A változás, valaki gyermekeként, még csak az élet természetes és izgalmas velejárója, valaki édesanyjaként már sokkal inkább, egy idomított oroszlánra hasonlít – nem tudod félelem nélkül beledugni a fejed a szájába. Mi lesz, ha a sors most belém harap?! És mi lesz, ha ő újra megváltozik, mire éppen megismerem?! Mi lesz, ha kiszorulok abból a világból, amit magának teremt?!
De most, ahogy itt ülök vele, érzem, hogy nincs miért félnem. Nem kell minden változástól megijedni, hiszen a közöttünk húzódó láthatatlan fonál nem szakad el attól, hogy mások leszünk. Talán, épp azáltal erősödik, hogy engedjük egymást változni, engedjük, hogy újra és újra felfedezzük egymást. Anyává válni nemcsak azt jelenti, hogy új életet adsz, hanem azt is, hogy új szemmel tudunk nézni arra, akitől mi is viszont kapunk egy életet.
Kép forrása: PeopleImages.com – Yuri A
Arra gondolok, hogy egyszer majd szeretnék én is így ülni az asztalnál, az én lányommal. Addig pedig meg kell tanulom nem szorítani, csak tartani: ahogy ő is tartott engem akkor, mikor először az ujjai közé vett – feltételek nélkül, szeretőn, mindig jelen.
“Nem számít, mi változik körülöttünk, nem számít, milyen gyorsan múlik az idő – ami igazán fontos, azt nem tud kicsúszni az ujjaink közül.”
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: BAZA Production)
Ezek is érdekelhetnek:
