Szinte a lehetetlen vállalás a kliens-terapeuta gyógyító kapcsolatról egy falatnyi írásba sűríteni mindazt, amit számtalan, a témában már megíródott kiadványból, rendszerint töredékében, egy adott nézőpontból – gyakran a terapeutákéból – nyílik lehetőségünk megérteni. Így, szakemberként is, ám kliensként annál inkább, okkal maradhatnak bennünk kérdések – hiszen csak szeretnénk jobban érteni azt, amibe belekezdtünk gyógyulás címszó alatt. Egyáltalán mi az a gyógyító kapcsolat? Kik között jöhet létre és mi a célja? Mit jelent a jól segítés és mit annak kevésbé jónak mondható formája? – Üveges Anna pszichológus vendégírása.
Ez a cikk mindenkinek szól, akit megérint, ha valami igazán emberi. A gyógyító kapcsolat – jó esetben – ilyen. Ellenkező esetben könnyen sérülhetünk a folyamatban.
A terápiás sérülést magam is átéltem – és éppen kliensként.
Amikor egyedül nem megy
Ezt a cikket nem világmegváltó törekvések ihlették, inkább egy általam lényegesnek tartott mondanivaló kiragadása arról, mit jelent segíteni és segítve lenni. Nehéz vállalkozás, mert nincs mindenkire érvényes recept. A gyógyító kapcsolatról jelen korunkban általános érvényűnek tekinthető, személyközpontú leírás valahol mégis bejósolja és előírja annak forgatókönyvét: abban egy segítő szakembertől arra számítunk, hogy lelke és tudása legjavát beleadva együttérzéssel, feltétel nélküli elfogadással kísér minket, a klienst, önazonosabb, egészségesebb, örömtelibb életünk felé. Ennek az útnak pedig – ideális esetben – az egyik látványos mutatója a fájdalmaink belátható időn belüli enyhülése kellene, hogy legyen. Amennyire egyszerű az elmélet, éppen annyira összetett, mit takar ez a gyakorlatban. Ugyanannak kellene végbemennie mindannyiunkban – mégis máshogyan? Az útvonal kissé szabványosnak tűnik, azonban mi, akik végigjárjuk, egyediek és megismételhetetlenek vagyunk.
Az íráshoz két szempontot mindenképpen segítségül hívok. Ezeket a gyakorlatban is működtetem: a pszichológusi székből minél többször átülök a kliensébe és ezzel az együttérző jelenléttel ismét vissza a segítő székébe. Ez a sajátos párbeszéd, amire most az olvasót hívom, számomra mindennapi rítus. F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus egyik, általam kedvelt könyvének címéhez hasonlóan „tanulom magam”. Ha úgy tetszik, ez a hitvallásom.
„A segítő is kérhet segítséget. Hiszen akkor tud másokon is jól segíteni, ha ismeri az ösvényt, ami annak idején az ő életében is úgy kezdődött, hogy »egyedül nem megy«.”
Emberek vagyunk, nem istenek. Ennek felismeréséhez gyakran bátorság és erő kell. Szakemberi körben gyakori jelenség és gyakran tabusított tény, hogy nehezen közelítünk saját magunkhoz, a szakmai identitásunk mögötti sebezhetőségünkhöz, adott esetben a „nem tudom” igazságához.
Kép forrása: Studio Romantic
Jól érezzük, ha valamiben nem érezzük jól magunkat: kliensként mindenképpen
A japán haiku költészeti forma hazai mestere, Fodor Ákos költő „Figyelsz engem, de rám nem.” alkotásának a kifejező Gyermekpanasz címet adta. A sorokból kivehető „nem jól figyelés” a mindennapos életre és a segítő kapcsolatra vonatkoztatva is találó.
A jelenség a terápiás terekben azonban még inkább üzenetértékű, ha gyógyulni vágyó laikusként azt érzékeljük, hogy bár a terapeutánk technikailag figyel ránk, de mintha nem látna minket.”
Azaz, fizikailag jelen és közel van, azonban lelkileg-érzelmileg, mintha „nem lenne ott” (tragikomikusan hozzáteszem, a saját élményemben még tinédzserként találtam magam szemben egy segítővel, akinek a figyelme – miközben beszéltem – technikailag is a saját manikűrjére terelődött, és látszólag elégedett volt a géllakk díszítéssel a körmein. Abból a fotelből viszonylag elég hamar felszívódtam.). Van, hogy már az elején bizonytalanság fog el bennünket, jó helyen vagyunk-e, de sokszor hónapok telnek el, amíg ezt fel merjük vállalni – egyáltalán önmagunk előtt, és az első megérzésünkkel összhangban továbbállni. Sokakban kimondatlanul marad a meg nem értettség, a csalódottság, akár a düh egykori segítőjük iránt, és a rendelőből nem ritkán cipelik tovább már meglévő szorongásaikkal a „rajtam nem lehet segíteni” kétségbeesését is: „Ha itt sem éreztem magam látva, értve, hol fogom? Mi a baj velem?” Hogy ez mit árul el a segítő kapcsolat láthatatlan rétegeiről, miért a kliens az, aki ilyenkor – tévesen – megkérdőjelezi magát, arra hamarosan kitérek. A „nehéz kliens” elnevezés önmagában nem helytálló: mögüle a saját megdolgozatlan témáiban „triggerelt” terapeutát érdemes kihallanunk, akit a magát előbb-utóbb nem véletlenül menthetetlennek érzékelő kliens tükröz. Erről később.
Sejtjük, és ezt nem tévesen, hogy az intellektuális kiműveltség, a tudomány, a teória, legyen bármennyire tökéletesen beépítve, a hús-vér emberi relációban nem lesz elég. A másikra hangolódás művészet, ami nem „tolható le” fejből. Sérülékeny, érzelmileg kiszolgáltatott emberként a szenvedésünk enyhítéséhez, a kitűzött céljaink eléréséhez értő, de elsősorban érző, élő kapcsolatra vágyunk. Jól érezzük, ha valamiben nem érezzük jól magunkat, ha valami hiányzik. A segítőben a tananyag leginkább térkép, a szakmai identitástudatát erősítő bástya. Ennek szükségessége vitathatatlan, azonban korántsem elegendő a gyógyulási folyamat sikeres kíséretéhez.
„Jogosan merülhet fel a kérdés a gondjával esetleg már szakemberről szakemberre bolyongó kliensben: honnan tudhatom, hogy megtaláltam, amit kerestem, hogy akihez fordultam, jól figyel, valóban rám figyel és a kíséretében tényleg arra sikerül majd mozdulnom, amerre szeretnék?”
Röviden: onnan, hogy a segítő jelenlétéből érzékeljük, mélyen átérzi lényünket, körbeölel a figyelmével és ezzel egyidőben gyengéden, de határozottan lendít a saját igazságunk, önazonosságunk felé. Nem felfelé, szorongva nézünk rá, mint valakire, aki jobban tudja, mi jó nekünk, hanem egyenrangúság és autentikusság hatja át a kapcsolatot. Egy ilyen kapcsolat terében szinte észrevétlen természetességgel kerülünk egyre közelebb önmagunkhoz. Amiben a segítőnk velünk örül, amikor egy ponton szükségtelenné válik számunkra ahhoz, hogy haladni tudjunk.
Mindent (is) tudunk és minden nehezebb lesz: ez hogyan lehetséges?
Érdekes összecsengés van aközött, hogy a segítő szakemberré válás mögött meghúzódó személyes indíttatás fontosságát, a saját érintettséget rendre háttérbe helyezve „szakmázunk” és ezzel párhuzamosan a pszichológiát „tudományosító” törekvésekre fókuszálunk. E keretek viszont még mindig csak a pszichológiai módszerekbe vetett bizalmunkat növelik és bár valóban elengedhetetlenek, a módszert gyakorló terapeuta, mint személyiség itt még egyáltalán nem látszik.
„Pedig a kapcsolatban a munkaeszköz elsősorban ő lesz, nem a módszere. Kliensként a tudását átélő szakemberrel szeretnénk kapcsolódni, nem az intellektusával.”
És gyakran pont amiatt érezzük a már korábban említett hiányt, mert a terápia vagy tanácsadás során nem történik szintlépés a fejben tudásból az érzésekbe. Mindennel tisztában lettünk, mégis minden nehezebb lett. A csalódottság és a düh is felütheti fejét, ha nem érzékelünk valódi empátiát és a segítő kapcsolatban adott esetben magunkra maradunk a fejünkben ragadt érzéseinkkel, éppen úgy, ahogy az gyerekkorunkban is történt. Hol van ebből a kiút? Tényleg menthetetlenül nehéz kliensek lennénk vagy esetleg másról lehet szó?
Kép forrása: New Africa
A terapeutában élő „törött lény” és a „nehéz kliens” találkozása
Elgondolkodtató, és ez már inkább a segítés céljával, jelentésével kapcsolatos tágabb felfogásunkat érintő kérdés: elegendő hangsúly helyeződik-e az akadémiai képzettségen túl a szakemberek személyes megdolgozottságára, hitelességének meglétére vagy annak éppen hiányára? Hol van a fontossági sorrendben, hogy a szakember felismerje és találkozzon a benne rejlő „sebzett gyógyítóval”, azaz saját elakadásaival, traumáival és megtanuljon egy bensőséges kapcsolatot kialakítani önmagával, amiből aztán adni tud egy szintén bensőségeset a kliensének? Hogy átérezze a segítő szándéka mögött önnön sebzettségét? Edith Eva Eger magyar származású, traumákra specializálódott amerikai pszichológus, Holokauszt-túlélő így fogalmazott: „A törött lényedet felcicomázod mindenféle diplomával, teljesítménnyel, elismeréssel, darab papírokkal, ám ezek közül egyik sem képes rendbe hozni azt, amiről te azt hiszed, hogy éppen rendbe hozod vele. (…)” Hogy miért érzem ideillőnek a gondolatot? Mert a jelenség gyakori: az intellektuális kipárnázottság, a teljesítményfüggőség (utóbbit magam is jól ismerem), az elismerés hajszolása védelmet nyújt a fájdalmas érzésekkel szemben. A bökkenő ott van, hogy az önmagunktól való távolságtartással nagy árat fizetünk: a klienseink érzéseitől is éppen ennyire távolra kerülhetünk – akik adott esetben pont egy olyan történettel érkeznek, amelyek „véletlenül” akár rólunk is szólhatnának – és ha ez a történet még feldolgozatlan, gyakran találhatjuk azt a másikban és így a másikat „nehéznek”. Mindez a kliensben – különösen sérülékeny állapotban – azt a hiedelmet erősíti meg, ami egyébként a szenvedésének forrása: ő a túlérzékeny, a problémás, a változásra képtelen. A segítő kapcsolat ilyenkor megismétli a már gyerekkorból ismerős traumakört és innentől szinte biztos, hogy a folyamat egy ponton megakad. A terápiás térben a távolságtartó „érzéstelenített” szakember éppen úgy fél a saját érzéseitől és a benne lakozó „törött lényével”, a belső gyermekével való találkozástól, ahogyan a vele szemben ülő kliense. Én ezt leegyszerűsítve terápiás sakk-mattnak nevezem. Ez persze nem jelenti azt, hogy bárki győzött volna.
„Ami egész, az nem tökéletes, hanem teljes.” – Jung megragadta a lényeget
A terápiában a segítői önmunkából fakadó, a kliensnek továbbadható ajándék talán a tudatosság, amit Fodor Ákos Tévelygésgátlójában így olvashatunk: „Nem a lábam visz már: én viszem lábamat.” A segítségért fordulók ehhez nem tökéletes, intellektuális felsőbbrendűséggel megáldott, „lefelé tekintő” terapeutákra, hanem egyenrangú, emberi relációra, biztonságra, elég jó szakemberre vágynak.
„Kapaszkodóra és a továbblendüléshez szükséges erőre annak a segítőnek a személyében, aki át tudja ölelni magában azt, akit a kliens is régóta szeretne önmagában. A gyógyító kapcsolat és úgy általában valamennyi emberi kapcsolat alapját elsősorban az együttérzés és a hitelesség adják. Az együttérzés első körben magunkkal, ami aztán továbbadható.”
Senki sem „hibás áru”. Carl Gustav Jung világhírű svájci pszichiáter nyomán jó, ha emlékeztetjük magunkat terapeutaként és kliensként egyaránt: „Gyógyítani annyi, mint egésszé tenni. Ami egész, az nem tökéletes, hanem teljes.” Mindannyiunkban ott lakozik a törött lény, aki együttérzésre és szeretetre méltó, legyünk bár segítők vagy segítettek.
Szerző: Üveges Anna
(Kiemelt kép forrása: Standret)
