Nem tudom pontosan hol és mikor történt, de a tér-idő valamely szegletében, egyszer csak feledésbe merült egy kollektív mintázat, egy emberi minőség. Nem került se könyvbe, se női kártyacsomagba, nem adott róla senki interjút, nem gondolta újra senki egy tartalmasabb posztban, vagy modern festményben. Félszegen időzött kicsit a kollektív tudat peremén, majd érdeklődés hiányában – köddé vált.
Ha szeretnénk megismerni magunkat különböző minőségeinkben, vagy ősi szerepeinkben, számtalan írásos anyag, workshop és teszt áll a rendelkezésünkre. Vizsgálhatjuk milyenek voltunk ártatlanságunkban, hogyan vívjuk harcainkat, miként bánunk teremtőerőnkkel, és bepillanthatunk bölcsességünk fátyla mögé is. Számos ismert szerepünk és minőségünk áll ugrásra készen, ha szeretnénk a fényre hívni, lelkünk jótékony fátyla mögül. Csupán egyetlen dolog miatt van hiányérzetem:
Ebben a színes és változatos forgatagban, ki beszél a szüleiről gondoskodó emberről?
A „gondoskodó” képe nagyon is eleven a társadalmunkban. Senki nem vonja kétségbe, hogy ezzel dolgunk van – szülőként gyermekünkkel, szeretőként kapcsolatunkkal, szociális lényként közösségünkkel, és persze emberként önmagunkkal törődni. Viszont mély hallgatás van valami olyanról, ami ott van, vagy opcionálisan ott lehetne mindannyiunk életében.
Kép forrása: Alex Vog
Talán kicsit csapdába eshetünk a témát illetően, ha azt gondoljuk, amikor a most nagyon is népszerű aspektusunkkal, a belső gyermekünkkel foglalkozunk felnőttként, vagy a transzgenerációs sérelmeinket boncolgatjuk, akkor erre fókuszálunk. Pedig ez nagyon távol áll a valóságtól.
A múltunkkal való hadakozás, nem válasz a jövő minden kérdésére.
Az, hogy miként gyógyítjuk vagy éppen ünnepeljük mindazt, amit gyermekként kaptunk szüleinktől, nem váltja ki azt az elkerülhetetlen felvetést, hogy mit teszünk akkor, amikor a kocka fordul, és mi kerülünk gondoskodói, vagy éppen gondozói szerepkörbe, velük szemben.
Vajon mit találnánk abban a szobában, amit a társadalmunk az idősödő szülőkre kattintott rozsdás lakat alatt őriz? Milyen szemmel nézne vissza ránk az anyjáról és apjáról gondoskodó önmagunk? Fásultan? Csalódottan? Megrendülve? Közönyösen? Esetleg értetlenül? Ez nem ítélet akar lenni, hanem egy néma, és elodázott kérdés első szava, hogy miként történhetett meg, hogy egy holisztikus, komplex, integrált világban, sebészi pontossággal metszettünk ki egy kevésbé tetszetős darabot a valóságból?
Kép forrása: Shift Drive
Ki áll ott az ember mellett, aki isteneit épp halandóvá válni látja? Ki segít akkor és ott dönteni, hogy a múlt nehéz súlyait melyik irányba vessük?
Ki mondja meg, feloldozni kell, vagy feláldozni? Hol az az oktatás, kutatás vagy tipp-rovat, ami pontokba szedné, mit adhat viszont az, aki jó esetben ajándékba, egy egész világot kapott?
Félő, hogy ugyanott, ahol a másik fél éppen önnön halandóságára, és kiszolgáltatottságára keresi a válaszokat – eltemetve tabuk és hallgatás alá.
Hogyan lehetne visszahozni ezt az elfeledett emberi minőséget a világunkba? Kezdjük talán valami olyannal, amiben ebben az évszázadban már rutinosabbak vagyunk – az önreflexióval. Kérdezzük meg magunktól, „Mit teszek én most magamért?” „Vigyázok a testemre?” „Vigyázok a lelkemre?” „Miután megtanultam jól gondoskodni magamról, menni fog ugyanez másokkal is?” Aztán ha sikerült őszinte válaszokat adni, akkor jöhet a neheze – mernünk kell végre gondolni valamit erről a témáról. Bármit, ami nem hallgatás és közöny, bármit, ami párbeszédre késztet. Mert ha tabusítás helyett elkezdünk róla beszélni, akkor ez az emberi minőségünk még sokféle alakulhat, de egy valami már biztosan nem lesz – elfeledett.
Szerző. Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Photoroyalty)
