Talán időről időre eljátszunk a gondolattal, hogy mit mondanánk a fiatalabb önmagunknak, ha összetalálkoznánk vele. De mi lenne, ha az idősebb önmagunkkal ülnénk le? Mit mesélne ő – nekünk? Mit köszönne meg?
A kávézóhoz érve egyből kiszúrtam őt. Már ott ült, a sarokban, ahol a délelőtti fény ünneplőbe öltöztette a faragott kis padot. Egy könyv volt az ölében, de nem olvasott – csak nézett kifelé, csendesen. Úgy várt rám, mintha tudta volna, hogy pontosan mikor érkezem.
Egy letisztult, növényekkel teli helyet választott, ahol elbújhatunk a város zaja elől. A természetes fény és a fa illata megnyugtatott. Ahogy közelebb léptem, rám nézett. Egyszerre volt ismerős és mégis új. A haját megnövesztette, a bőre sugárzott, tekintetében nem volt kérdés – csak jelenlét.
Nem kávét kért, hanem matcha lattét zabtejjel. Azt mondja, már régóta nem issza a hagyományos tejeskávét – nem mert tilos, hanem mert megtanulta, mitől érzi magát igazán jól. Megmosolyogtam.
Fiatalon kezdtem el kutatni, kísérletezni, odafigyelni. Akkor még csak ösztönösen, most már tudatosan.
– Tudod – kezdte halkan – az, hogy most itt ülök ilyen állapotban, nem szerencse. Ajándék, igen. De te adtad magadnak. Az a rengeteg döntés, amit meghoztál, amikor mások még legyintettek… az a tudatosság, amivel akkor elkezdtél élni… az tartott meg ennyire élőnek.
Néztem őt, és valami mély melegség töltött el.
Kép forrása: Creative Nina
– A mindennapi szokásaid… – folytatta – a reggeli mozgás, a ritmus, amivel étkezel, az esti lecsendesedés, ahogy gondoskodsz a belső egyensúlyodról – ez nemcsak az egészségedet védte meg, hanem megőrzött engem is. Az énemet. A kedvemet. A tisztaságomat. A vágyaimat.
– A hosszú élet nem cél, hanem következmény – mondta, miközben kortyolt. – És ami különleges benne, az nem a hosszúság, hanem az a minőség, amit ezek a döntések beengedtek az évekbe.
A beszélgetés egy pontján elcsendesedtünk, és csak néztük a gőzölgő italainkat. Aztán lassan megszólalt:
– Tudod, ha egyvalamit mondhatnék, ami legalább olyan fontos, mint az étel vagy a mozgás, az az, hogy ne legyél egyedül. Nem úgy, hogy mindig emberek vegyenek körül – hanem hogy legyen kivel nevetni, ha jó, és legyen kihez szólni, ha baj van. A hosszú életben az évek nemcsak a testre, hanem a kapcsolatokra is nyomot hagynak. Azt, hogy kikkel osztottad meg a hétköznapokat, nem lehet pótolni semmi mással.
Elmesélte, hogy minden vasárnap együtt főznek a gyerekekkel – már nem azért, mert kell, hanem mert így szokták meg. Hogy a barátnőivel évente elutaznak egy kis házba a hegyek közé, ahol esténként együtt teáznak vastag zokniban és ugyanazokat a régi történeteket mesélik újra. És hogy van egy ember, akinek elég annyit mondani: „emlékszel arra a reggelre a Balatonnál?” – és már értik egymást.
– Ezek tartanak meg igazán. A nevetés, az ölelések, az, hogy van, aki számít rád.
Kép forrása: fizkes
Ez a lélek immunrendszere – mondta csendesen.
Aztán mesélni kezdett. Egy reggeli rituáléról a tengerparton. Hogy még most is, ha teheti, mezítláb megy ki a nedves homokra, és pár percig csak a hullámokat nézi. Vagy hogy hogyan vezet ma is rövid naplófeljegyzéseket, nem a múlt feldolgozása miatt, hanem hogy a jelen értelmet nyerjen.
Hallgattam. Egy ideig még próbáltam észben tartani, amit mond, de valójában már csak figyeltem őt. A jelenléte megnyugtatott. Nem volt benne sürgetés, semmit nem akart megváltoztatni. Csak köszönetet mondani.
Talán ezért érdemes időt szánni arra, hogy leülj egy csésze mellé, és meghallgasd, mit mesélne az a nő, aki egykor te leszel. Vagy talán már most is vagy.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Dean Drobot)
Ezek is érdekelhetnek:
