Aki lassan éli az életét, az ismeri a nyugalmat. Aki viszont a saját tempójában éli, az ismeri önmagát. Vajon milyen az optimális sebesség az élethez?
Pár évvel ezelőtt, leültem egy rokka elé, fonalat készíteni. Az volt az első alkalom, és nem ment olyan könnyen. Volt, hogy túl gyorsan pörgettem – ilyenkor a szál túlságosan összesodródott, amitől merevvé és rugalmatlanná vált, majd a hirtelen sebesség miatt el is szakadt. Aztán tanultam a hibámból, és elkezdtem lassan. Nagyon lassan. De nem tudtam, hogy ha nem kap elég sodrást, akkor laza lesz és gyenge, amitől könnyedén szétesik, és később lehetetlen lesz belőle bármit is készíteni. Aztán rájöttem, hogy a lényeg az optimális sebesség. Tökéletes úgy lesz, ha elkapom a ritmust.
Az élet fonala nem sokban különbözik a rokkán készülőtől. Mindkettő ott folyik át a kezeid között, hogy a nyers lehetőségek halmazából, valami strukturált dolgot alkoss: gyapjúból gombolyagot, esélyből tartalmas napokat.
Senki nem akar úgy járni, mint az a szál, amit annyira bepörgettek, hogy a végén megszakadt. Talán ettől való félelmünkben igyekszünk minden áron a tartomány másik végpontjára, a renyhe, lassan csavart anyag felé. Szét akarunk nyújtózni, ki akarunk engedni, hogy a rostjaink végre kiszabaduljanak abból a szorításból, amibe a felgyorsult életmódunk sodorta.
Kép forrása: Grzegorz Sulkowski
Ez a túlfeszített szál jogos igénye, de nem biztos, hogy a tökéletes fonál ismérve is ugyanez.
Számolnunk kell vele, hogy ha túlságosan lelassítunk, azzal csökken a lendületünk, az alkalmazkodóképességünk, és bekopogtathat ajtónkon a halogatás. Ráadásul az erőltetett lassúság furcsa önellentmondása, hogy minél inkább akarjuk, a görcsös ragaszkodásunkkal pontosan ugyanazt a stresszhelyzetet teremtjük meg magunknak, amelytől szabadulni akarunk. Azt is el kell fogadnunk, hogy vannak átmeneti helyzetek az életünkben: az édesanya, akinek a ritmust a babája, vagy a vállalkozását beindító nő, akinek a tempót a piac diktálja, nem biztos, hogy reálisan áhítozik a lassú élet iránt.
A mozgalmasság nem mindig ördögtől való, sőt!
Hogy mit tanulhatsz egy olyan régi darabtól, mint a rokka? Elsősorban azt, hogy az életet pörgetni kell. Ha az optimális sebességet keresed, akkor először fel kell ismerned, hogy nem az állandó lassítás vagy gyorsítás a cél, hanem hogy megtaláld azt a dinamikát, ami a saját életedben a legjobban működik. Az élet egy folyton változó lüktetés, amihez nem árt egy kis ritmusérzék. Lehet, hogy néha túlfeszül az a fonál, lehet, hogy néha kicsit szétesik, de egy biztos, ha nem hajtod, nem lesz alapanyagod. Se jó, se rossz.
Kép forrása: Dorde Krstic
Ha pedig profi fonó akarsz lenni, akkor nem árt gyakorolni az ütemet. Türelemmel tanulni, hogy mi az a sebesség, amin a legoptimálisabban pörögsz, és hol az a pont, ahol tökéletesen feszül meg kezeid között a szál. Aztán ha egyszer elkapod a tempót, és megpillantod végre a tökéletes sodratot, akkor engedd, hogy vigyen magával a lendület.
Perdítsd úgy, ahogy neked jó, mindegy, mit írnak könyvek, mindegy, mit mond más – érezni fogod, ez a te ritmusod.
Ezért azt mondom, aki lassan éli az életét, az ismeri a nyugalmat, de ha te a teljes képre vágysz, akkor ismerd meg önmagad. Akkor az optimális sebességen élheted. Pörögj, mint a rokka, készíts esélyből tartalmas napokat.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: ShotPrime Studio)
