„Az élet attól nem lesz hosszabb, hogy a bőrünk feszesebb”  – Interjú Árpa Attilával

Árpa Attila a hazai színházi, filmes és televíziós világ megkerülhetetlen alakja. Sármos férfi karakterét közel harminc éve ismeri a közönség. Színházi- és filmszínész, televíziós műsorvezető, rendező, író, producer és forgatókönyvíró. Mit jelent számára az age fluiditás, és hogyan formálja ez a szemlélet mozgalmas mindennapjait? Erről beszélgettünk vele.

 

A legutóbbi születésnapod alkalmával azt írtad a közösségi oldalaidon, mostantól age fluidnak tartod magad. Mire értetted ezt?

53 éves vagyok és vállalom is, mert a korommal soha nem volt bajom. Minden életszakaszomban önazonosan tudok létezni, és az age fluidity nem arról szól nálam, hogy nem akarok annyi lenni, amennyi vagyok. Inkább azt értem alatta, hogy mondjuk ki, a kor ma már egy relatív fogalom. Persze ez egyrészt egy fricska arra, hogy napjainkban annyi féle identitást felvehetünk már, miért éppen a kor az, amihez ragaszkodunk?

Az életkor szerintem lényegesen fluidabb és megfoghatatlanabb, mint valaha. Amikor gyerek voltam, egy 50 éves ember már bácsi volt, ráncos arccal, ősz hajjal, nem ritkán romló egészségügyi állapotban, akár bottal a kezében. Ma viszont egy 50 körüli férfi nem így néz ki. 

 

A színészet pedig a tökéletes terepe lehet a kortalanság megélésének. A szakmádból ered ez a szemlélet?

Színészként biztosan más a viszonyom az életkorhoz, mint másoknak.

„A filmekben, színdarabokban nincsen igazából olyan, hogy kor.”

Meg van írva egy szerep, hogy a főszereplőnek mi a neve, foglalkozása, hogy néz ki és mondjuk 52 éves, de a színész, aki eljátssza ezt a szerepet nagyon ritkán épp annyi idős. Az amerikai színész szakmában egy adott színésznek nem is a kora, hanem a játszókora van meghatározva, ami egy tól-ig tartomány, például 45 és 55 év közötti. Ez az az életkori sáv, amiben hitelesen tud játszani, amiben hajfestéssel, parókával, borotválkozással vagy maszkmesteri tudással hihető karaktert alakíthat.

Volt olyan szerep, amiben jóval idősebb, vagy jóval fiatalabb szereplő bőrébe bújtál?

Általában nálam fiatalabb karaktereket játszom, olyan még nem volt, ahol egy öregembert kellett alakítanom. Az rendszerint előfordul, hogy a szerep mondjuk egy 40 körüli férfira van kitalálva. Ilyenkor befestik a hajam, megkérik, hogy borotválkozzak, kipihenem magam, sok vizet iszok, és az életmódomra jobban odafigyelek.

 

Tehát ismered a fiatalítás gyors receptjét?

Színészként a testem, a külsőm a munkaeszközöm, folyamatosan alakítom és készen kell álljak a legkülönbözőbb szerepekre. 

A megjelenésemmel adom el magamat. A rendező azt látja meg először, hogy nézek ki egy castingon. Persze Magyarországon már talán megszokták a külsőmet, hogy milyen karakter vagyok, de egy hollywoodi produkciónál ez teljesen másképp van. Ők általában ott látnak először, akár egy fénykép vagy egy videó alapján döntik el, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e a szerepre. Ilyenkor különösen fontos, hogy a legjobb formámat hozzam.

Mivel hozod magad formába, ha egy szerepre vagy castingra készülsz?

Elsősorban bokszolok, mert az egy komplex mozgásforma, van benne kardió és erőnlét fejlesztés is. Az, hogy mennyit edzem, mit eszek, milyen életmódot élek mindig attól függ, hogy a szerep mit kíván. Volt már olyan film, ahol azt kérték tőlem, ne növesszek több izomtömeget, mert a német külvárosi családapánál nem lenne hiteles az izmos külső. Sokszor kérték már, hogy ne borotválkozzak és ne eddzek, de volt olyan szerep, ahol pocakot kellett növesztenem. Persze gyakran van az ellenkezője is, és kifejezetten elvárás az izmos felsőtest, vagy konkrétan a kockás has.

„A külsőm tehát valójában a legtöbb esetben az aktuális szereptől függ.”

 

Nemrég a nézők is láthattak téged a boxringben, milyen volt a felkészülés a Sztárboxra?

Nagyon profi és kötött edzéstervet követtünk. Nehéz volt, mert akkor zajlott a Pokoli rokonok forgatása, és én a felvételek közötti ebédszünetekben jártam a boksz edzésekre. Ha több időm lett volna, akkor többször tudtam volna edzeni, de perszer így is rengeteg pozitív tapasztalatot szereztem. Az intenzív boksz elképesztően megfiatalított engem, jobb lett a kondim, átalakult a testem és fejben is összeszedettebb lettem. A meccsek alatt, az adrenalin is jótékonyan hatott rám.

Nagyon különböző szerepekben láthattunk téged az elmúlt években.  

Ezért lettem színész, és ezt szeretem a szakmámban, hogy mindig más szerepben mutathatom meg magamat, mindig az életem különböző szegletei teljesedhetnek ki. 

Az Árulókban egy játékmestert, a kicsit flúgos, de kimért kastélyura fazont hozom. A hétköznapi életemben nem vagyok ilyen, de szeretem azt a szerepet. A Pokoli rokonok főszerepe teljesen más, az az, ami talán a legközelebb áll hozzám a valódi életben. Guba Antal mindig mindent próbál megoldani, és a legrosszabb helyzetben is csak a jót próbálja látni. Nincs benne rosszindulat, és mások helyett is rendbe akarja hozni a dolgokat. A Tortúra című színdarabban abszolút a komfortzónámon kívül mutatom meg magam. Soha nem szoktam olyan kiszolgáltatott helyzetben lenni, mint Paul, és remélem, hogy nem is leszek soha. 

 

A sármos rosszfiúság meddig őrizhető meg? Hol látod magad 20-30 év múlva? 

Kezdjük azzal, hogy nagyon remélem, hogy még élni fogok. Ez mondjuk egy jó alap lenne, talán ez a legfontosabb terv. Ezen kívül pedig biztos, hogy lesz majd az a pont, amikor a hozzám társított kép megváltozik, mert most még mindig sok bókot és dicséretet kapok, hogy karizmatikus vagyok, a koromhoz képest jól nézek ki, és talán még jóképűnek is neveznek olykor.

„De tisztában vagyok vele, hogy ez változni fog, tehát előbb-utóbb bácsivá válok én is.”

Állok elébe, mert fiatalabb már nem leszek, az időt megállítani nem lehet, csak lelassítani. 

Úgy tervezem, ameddig jól mutatok a színpadon, addig maradok. Ahogy az ír drámaíró, George Bernard Shaw mondja: „Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.” Én ezzel maximálisan egyetértek, ráadásul X generáció vagyok, tehát mi vagyunk azok, akik 15 évesen már felnőttek voltunk, de 50 évesen még mindig kamaszok maradhatunk.

Elfogadod a változást, de azért teszel is azért, hogy kevésbé látszódjon rajtad az idő múlása?
A belsőnket, a szemléletünket bárhogyan tudjuk formálni. A külsőnk viszont korlátozott, tudjuk igazítani egy pontig, de én úgy látom, ebben nagyon elmentünk a túlzás irányába.

„Hamarosan tele lesz a temető gyönyörű szép, fiatalos külsejű emberekkel.”

Mert ők is meghalnak egyszer, és az élet attól nem lesz hosszabb, hogy a bőrünk feszesebb. Persze, lehet észszerűen is tenni az egészségünkért, a minőségi, tartalmas életért, de szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy előbb-utóbb mindenki megöregszik. Itt jön a választás: lehet méltósággal megöregedni, ez az én tervem, de lehet görcsösen ellenállni. Mert akkor történik az, hogy egyre több ötven fölötti férfi, messze már a kapuzárási pánik után próbál nagyon fiatalosan kinézni, szakadt farmerben, tornacipőben megy bulizni, huszonéves lányokkal, és a korához nem méltó hobbikba és önmegvalósításokba kezd – én ezt inkább nevetségesnek tartom. Az ilyen ember nem tudja elfogadni az idő múlását, nem tud az adott életszakaszba megérkezni és azzal nyugtatja magát, hogy így élvezi az életét, holott valljuk be őszintén, ez rendkívül felszínes dolog.

Persze, a fejlett szépségipar ma már éveket tud lefaragni a korunkból, de én például drasztikus szépészeti beavatkozásokat nem szeretnék, és nem is tudok csinálni az arcomon. Az én szakmámban, ha nem mozog a szemöldököm, amikor csodálkozom, ha nincs két ránc a homlokom közepén, amikor mérges vagyok, vagy ha nem látszik az arcomon, hogy mosolygok, akkor nem hiteles a karakterem, és akkor nem lehetek jó színész.

Nemrég egy húsz év körüli lány kért tőlem egy közös fotót, én mosolyogtam a képen, de ő nem. Megkérdeztem tőle, miért néz olyan komoly, rezzenéstelen arccal. Azt mondta azért, mert ha sokat mosolyog, hamarabb lesznek ráncai. Teljesen ledöbbentem, mert én őszintén azt vallom:

„inkább nézzek ki úgy, mint egy gyűrött sharpei kutya, semhogy visszafogjam magam, és ne mosolyogjak, ne élvezzem az életet.”

A külső kinézetről sokat beszéltünk, de mi a helyzet a belsővel? 

A lelki dolgaimmal szerencsére nem nagyon kell foglalkoznom, mert egy kiegyensúlyozott embernek gondolom magam. Ha vannak is problémáim, azokon nem rágódom, nem ásom bele magam, csak épp annyi ideig ameddig egészséges, és amíg kitalálom a megoldást. Persze megélem a nehéz pillanatokat is, mert tanulok belőlük, de hamar továbblépek. Szerencsére olyan az életem, hogy folyamatosan történik valami, és ha az ember mozgásban van, kihívásai vannak, boldog pillanatai, akkor egyszerűen nincs ideje leragadni a problémáknál. A forgatások, a színpad, a TV műsorok, a boksz és persze a családom az, ami fiatalon tartja a lelkemet Leginkább a 19 évvel fiatalabb, gyönyörű feleségem.

Szerző: Dr. Ujhelyi Nelli – főszerkesztő, Longevity Magazin

(Kiemelt kép: Árpa Attila, forrás: TV2 sajtószoba)