Van, hogy a valóban fontos dolgokról kevés szó esik. Egy világban, ahol a neoncsövek soha le nem nyugszanak, ahol csillagok helyett, utat már csak a reklámok fénye mutat, élnie kell egy nőnek, aki még emlékezni akar, miért dúdolunk.
Erre gondolt, ahogy a kiságy mellett térdelt, és arra, hogy vajon milyen mélyre ér el a hangja. A puha bőr alá, egy ismerős dallamként, elhozva a pillanat nyugalmát? A szívburok alá, egy dobbanás köré fonódva? Vagy feloldódva a vérben, eggyé válhat a most ébredő öntudattal? Azt mondják, aki dúdol, aki énekel, az nem fél. Ő sem félt hát semmitől, csak attól az egytől, amitől minden nő: mi lesz, ha nem fog tudni egy élet alatt többet is leélni? Hogyan lesz egyszerre anya, feleség, gyermek, barát, munkatárs és szerető?
Az éjjeli lámpa narancssárgán világította be a szobát. Felnézett. Árnyéka éppen úgy vetült a falra, mint régi idők asszonyainak a gyertya fényénél, vagy a tűz körül ülve. Ők sem éltek másként, csak a díszlet lett más. Hittek és szerettek, és ha elbuktak, volt kiért százszor is felálljanak. A női sors vajmi keveset változott az idők alatt. Most ő is egy volt közülük, 21. századi festmény a barlangfalon. Híd a múlt és a mindenkor létező között.
Van abban valami ősi és megmagyarázhatatlan, ahogy a nők dúdolnak. A falakon táncoló árnyakban újjászülik a régi teremtéstörténeteket. Van, hogy altatót dúdolnak, békét és színes álmot hozót.
Van, hogy titkos fogadalmat szerelmüknek, van, hogy egy halk vigaszt maguknak, és mikor senki sem hallja, egy olyan dalt, amit szívükben hordoznak, amit talán még az első asszony kapott ajándékba, réges régen, az idők hajnalán.
Kép forrása: Pavel Danilyuk
Az emberiség ekkor még kicsiny és védtelen volt. Félt mindattól, amit maga körül látott – és mint minden gyermek – félt a sötéttől. Nem tudta, hogy az nem csak sebezhetővé teszi, hanem óvón el is takarja. Ezért anyjától, a mindenségtől, egy altatót kért magának. Olyat, ami csak az övé, ami róla szól, ami biztonságot ad, egy bizonytalan világban. Így született meg az első dal, egy olyan korban, amikor a száj még nem formált szót. A dúdolás lett a létezés és az oltalom hangja. Ősdal, mely összefonódott az élet szövetével.
Hogy továbbadják, mit nekik is szívükre helyeztek, így dúdoltak ezután az anyák. Hangjuk eggyé vált évezredek emlékével. A csillagos éggel, melyre feltekintve, féltőn fürkészték gyermekük sorsát. A mozdulattal, mellyel az apró homlokon végigsimítva a rossz álmokat is elűzték. A felszárított könnyekkel, a begyógyított sebekkel, az összeforrasztott szívekkel, és a test biztonságot adó melegével, mely feltétel nélküli vigaszt ígért. Így lett a dúdolás menedék, ölelő kar, mely mindig hazavár. Ismerős körvonal, az idegenül egynemű sötétben.
Kép forrása: Rachel Claire
Tudta, hogy miért kell mindezt újra és újra felidéznie.
Egy világban, ahol a neoncsövek soha le nem nyugszanak, ahol csillagok helyett, utat már csak a reklámok fénye mutat, élnie kell egy nőnek, aki még emlékezni akar, miért dúdolunk.
Halkan megköszörülte torkát, és egy új dallamba kezdett. Szeretett volna egy pillanatra azok közé a csillagok közé látni, melyeket előtte már megannyi nő kémlelt. Megtudni mit hoz a holnap, felfogni minden esést, megelőzni minden szívhasadást, de az életet nem lehet kicselezni, és ezt ő is jól tudta. Így abban bízott, a hangja csakugyan mélyre ér, hogy belülről óvhassa azt, aki neki a legkedvesebb.
A valóban fontos dolgokról kevés szó esik. Vannak olyan esték, amikor a falon táncoló ezeréves árnyakban, látja anyját, ahogy ott térdel az ágya mellett, és halkan egy dalt dúdol.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Cottonbro)
