Nem trendekről, nem testalkatokról és nem „mit vegyek fel” típusú tanácsokról szól ez a beszélgetés. Hanem arról, hogyan válik egy nő élettörténete anyaggá, szabássá és tartássá. Kocsis Beátával önazonosságról, határokról, változásról és arról a csendes belső rendre épülő stílusról beszélgettünk, amely segít a nőknek láthatóvá válni.
Beáta, ha nem a munkádon keresztül mutatkoznál be, hanem nőként és emberként: mi az, amit ma a legfontosabbnak tartasz magadról elmondani?
Egy olyan ember vagyok, aki mindig képes volt újra felállni, újra tanulni és újra hinni az újban.
Gyerekként a testem korlát volt ( asztma, szteroidok, kórház, szanatórium), felnőttként eszközzé vált (versenysport), ma pedig partnerem.
Tudom, milyen törékenynek lenni, és tudom, milyen erősnek – ezért egyikben sem hiszek kizárólagosan.
Anyaként megtanultam, hogy nem kell tökéletesnek lenni, csak jelen lenni. Három gyerek mellett a rugalmasság, a humor és az önirónia nem választás, hanem túlélési stratégia lett – és ez nagyon mély empátiát adott mások felé. Fontos számomra az őszinteség és az egyszerűség. Nem szeretem a túlmagyarázást, a szerepjátszást, sem az „így kell” szabályait. Hiszek abban, hogy minden életkorban jogunk van változni, és abban is, hogy a nőiesség nem egy forma, hanem egy belső állapot.
Kép: Kocsis Beáta
Volt-e az életedben olyan időszak, amikor radikálisan újra kellett definiálnod önmagad – és ez hogyan formálta azt, ahogyan ma az öltözködéshez és a stílushoz viszonyulsz?
Volt az életemben több olyan időszak is, amikor újra kellett definiálnom magam, de ezek nem hirtelen törések voltak, inkább egymásra épülő rétegek. Asztmás gyerekként a testem sokáig korlát volt, később sportolóként ugyanaz a test az erőm és az eszközöm lett. Ez nagyon korán megtanított arra, hogy a komfort, a mozgásszabadság és a funkcionalitás nem „másodlagos” szempontok – hanem alapok.
Amikor multinacionális cégnél, majd kisebb vállalkozásnál dolgoztam, megtapasztaltam az elvárásokhoz való alkalmazkodást: hogyan öltözködik az ember „szerep szerint”. A saját speditőr vállalkozásom viszont már az önállóságról szólt – ott először éreztem igazán, hogy az öltözködés nemcsak megfelelés, hanem kommunikáció is: azt mutatja meg, ki vagyok és mennyire bízom magamban.
A legnagyobb újradefiniálás az volt, amikor a stílustanácsadás felé fordultam, majd egy magyar ruhatervetervező mellett dolgoztam tíz évig, végül pedig 1 éve saját márkát indítottam, StílusbyKocsis – KOCSiS néven. Itt már nemcsak magamnak, hanem más nőknek tervezek – olyan nőknek, akik élnek, dolgoznak, anyák, vállalkozók, sportosak, nőiesek egyszerre.
A stílus számomra nem trend, hanem élethelyzet.
Azért képviselek sportos-nőies vonalat, mert ez tükrözi az utamat: az erőt és a lágyságot, a praktikumot és az esztétikát.
Mindennapokra tervezek, mert hiszek abban, hogy az öltözködés nem külön alkalmakra van, az élethez kell alkalmazkodnia – nem fordítva. 52 évesen, háromgyerekes anyaként a saját történetem tanított meg arra, hogy az igazi stílus nem életkorhoz kötött, hanem önazonossághoz. És ezt szeretném továbbadni a ruháimon keresztül is.
Kép: Kocsis Beáta
A stílus gyakran védelem is. Számodra mit jelent: elrejteni vagy inkább megmutatni önmagunkat?
A stílus valóban lehet védelem – de nem elrejtés.
Inkább egy tudatos határ. Nem azért öltözöm, hogy eltűnjek, hanem hogy eldöntsem, mit és hogyan mutatok meg magamból.
A nőiességet soha nem azonosítottam a kihívással. Számomra nem attól nőies egy ruha, hogy mennyit mutat, hanem attól, hogyan hangsúlyoz – és mikor. A hangsúlyozás nálam mindig helyzetfüggő: figyelembe veszi az embert, a testet, a személyiséget és azt a közeget is, amiben élünk. Én mindig az emberre formálom a stílust, nem fordítva. Nem az aktuális divat szerint öltöztetek és nem trendekben gondolkodom. A célom az, hogy a ruha ne elrejtse, hanem felerősítse azt, aki viseli – anélkül, hogy túlbeszélné őt.
Ha választanom kellene a kettő között, számomra a stílus egyértelműen a megmutatás eszköze.
De egy olyan megmutatásé, ami nem harsány, nem magyarázkodó, és nem kiszolgáltatott. Olyan, ami tartást ad. Ez a fajta stílus egyszerre véd és láthatóvá tesz.
Mit látsz ma a nőkön, amikor belépnek hozzád: inkább bizonytalanságot, megfelelési kényszert, vagy már egy tudatosabb, érettebb önképet?
Amikor ma nők lépnek be hozzám, két nagyon különböző állapotot látok – attól függően, miért jönnek.
A stílustanácsadásra érkezők többségénél bizonytalanságot érzek. Nem felszínes bizonytalanságot, hanem élethelyzetből fakadót. Valami elmozdult: gyerek született, egy kapcsolat véget ért vagy elkezdődött, változott a testük – fogyás, hízás, hormonális átalakulás –, és az eddigi önkép már nem működik. Ilyenkor a ruha kapaszkodó.
A ruhatervezésnél viszont egészen más női minőséggel találkozom. Ott már tudatosabb, magabiztosabb nők keresnek meg – olyanok, akik el tudják helyezni magukat az életükben. Nem válaszokat várnak a ruhától, hanem tükröt. Szeretnék viszontlátni azt a stabilitást, amit belül már megteremtettek. Számomra ez a különbség kulcsfontosságú. A stílustanácsadás gyakran egy átmeneti állapot kísérése, támogatás.
A tervezés pedig egy megérkezett nő megjelenítése. Mindkettő érvényes, mindkettő fontos – csak más életfázisban. És talán a legszebb pillanatok azok, amikor a bizonytalanságból elinduló nő egyszer csak eljut oda, hogy már nem keres, hanem megmutat.
A ruháid nem trendekről, hanem nőkről szólnak. Hogyan fordítod le egy ember belső világát anyagra, szabásra, arányokra?
Nem trendekről szólnak a ruhák, nőkről szólnak. Nőnek születtem – mégha fiúnak is vártak – rólunk szólnak. Nőkről. Pontosan arról, hogyan lehet egy belső világot anyagra, szabásra és arányokra lefordítani, ahogy a kérdésben is feltetted. Egy ruha soha nem lesz igazán a miénk, ha nem tudunk vele azonosulni.
Divatból öltözködni szerintem zsákutca: lehet látványos, de nem alkot egységet az emberrel. És ami nem alkot egységet, az nem ragyogtat – legfeljebb elfed, takar, becsap. Magunkat is becsapjuk és ezáltal a környezetünket is. Többek között ezért is kezdődik nálam minden találkozás egy beszélgetéssel. Várok, figyelek, hagyom, hogy a másik megnyíljon. Nem tukmálok, nem tolakodom. Figyelem a gesztusokat, a ritmust, a határokat – mert ezek ugyanúgy részei a személyiségnek, mint az alkat.
A tervezés számomra finom egyensúlykeresés. Egy határozott, kemény nőt gyakran lágyítok, hogy megjelenhessen benne az érzékenység. Egy törékenyebb, visszahúzódó nőt pedig erősítek, hogy biztonságot és tartást kapjon. Ezt sokszor az anyagokon keresztül fordítom le. Egy vagányabb overall például tartást adhat egy visszafogottabb karakternek. Egy erős személyiségű nőnél viszont lágyabb anyagokat választok, hogy az erő mellé finomság is társuljon.
Az arányoknál természetesen az alkat az elsődleges kiindulópont, ami az anyaghasználatot is meghatározza. De a legfontosabb kérdés mindig ugyanaz marad:idomul-e a ruha az egyéniséghez?
Mert csak az ragyogtat, ami nem rákerül az emberre, hanem összenő vele.
Mit gondolsz, van-e összefüggés aközött, ahogyan egy nő bánik az idejével, a testével, a határaival – és aközött, amit végül visel?
A ruha soha nem önmagában születik meg – mindig egy belső rend vagy rendezetlenség lenyomata.
Aki nem ad időt magának, az gyakran „gyors” ruhákat választ: biztonsági darabokat, megszokásból, megfelelésből, divatból.
Aki nem figyel a testére, az vagy elrejti, vagy folyamatosan korrigálni próbálja – ritkán van valódi együttműködésben vele. A határok hiánya pedig sokszor a ruhában is megjelenik: túl sok vagy túl kevés, túl hangos vagy túl óvatos formákban.
Amikor egy nő elkezd tudatosabban bánni az idejével, jelen lenni a testében, és kimondani a saját határait, az öltözködése is megváltozik. Letisztul. Pontosabb lesz. Nem akar többet mondani annál, mint ami valóban ő.
A longevity szemlélet nemcsak hosszú életet, hanem minőségi jelenlétet jelent. A te munkádban hol jelenik meg ez a „lassabb”, időtállóbb szemlélet?
Az időtálló szemlélet a munkámban leginkább a kombinálhatóságban jelenik meg.
Soha nem tervezek ruhát kizárólag egyetlen alkalomra. Számomra egy alkalmi darab sem egyszer használatos.
Gyakran „szétszedem” a ruhát: külön felsőre és külön alsóra gondolok, amelyek együtt viselve ruhaként működnek, de külön-külön is számtalan módon kombinálhatók. Így ugyanaz a darab különböző helyzetekben, különböző stílusokban tud megjelenni.
Ez számomra azt jelenti, hogy egy ruha nemcsak időben képes együtt változni a nővel, hanem stílusban is.
Másképp működik egy hétköznapon, egy formálisabb helyzetben vagy egy alkalmi eseményen – anélkül, hogy elveszítené az identitását. Ez a fajta tervezés tisztelet a nő életének sokszínűsége iránt.
Nem egyetlen szerepre készül, hanem arra, hogy ugyanaz az ember több helyzetben, több hangulatban is önmaga maradhasson.
Kép: Kocsis Beáta
Tudatos döntés-e nálad, hogy nem a gyors divat, hanem a maradandóság irányába alkotsz – és mit kíván ez tőled emberileg?
Ez egy teljesen tudatos döntés. Pont ezért nem követem napról napra a gyors divatot, divatirányzatokat. Számomra nem a trend a mérce, hanem maga a nő – és hozzá kell látnom a személyiségét is.
Minden darabot úgy tervezek, hogy a viselője önmagát lássa vissza benne, ne csak egy divatos formát. Az időtállóság, a kombinálhatóság és a stílus sokoldalúsága nem választás kérdése, hanem a munkám filozófiája.
A munkám emberileg elsősorban empátiát kíván. Képesnek kell lenni figyelni a másikra, meghallani a szó nélküli jelzéseket is, figyelembe venni a testbeszédet, a viselkedést, a ritmust. Azt is jelenti, hogy türelemmel ki kell várni, amíg valaki megnyílik, és tiszteletben tartani a határait. Nem sürgetek, nem akarok azonnali változást. Ez félelmetes és nyomasztó is lenne. A változásra is fel kell készülni. Ami talán még szükséges az a saját érzékenységem, ítélőképességem, hogy lássam, mikor kell lágyítani, mikor erősíteni.
Kell részemről önkontroll és tudatosság, hogy a saját érzéseim, ízlésem ne nyomja el a másik fél személyiségét. Kell hitelesség és önazonosság. Csak azt tudom képviselni, ami magam is vagyok.
Mit tanultál az évek során a női test változásairól, és hogyan lehet ezt elfogadással, nem pedig harccal kezelni?
A női test változásait a munkám során nemcsak látom, hanem saját magamon is tapasztalom.
Ennyi idősen azt mondhatom: több van mögöttem, mint előttem – és ezt minden tekintetben érzem, a ruházkodás szempontjából is. Megtanultam nem követni a divatot, és megtanultam, hogy másokat sem követtetek a divattal.
Ahhoz, hogy a testünkkel való kapcsolatunk elfogadó legyen, el kell ismernünk önmagunkat, látnunk kell a testünket, és törődnünk kell vele. Nem elég a ruha; a sport, az ápoltság, a jó közérzet is része a teljes képnek. Ha ezek nincsenek rendben, kibillenünk, sérül az önbizalmunk, torzul az önképünk.
Nem fogadom el azt, ha valaki azt mondja: „Jó vagyok így.” Nem vagy jó, amíg nem érzed jól magad, addig nem vagy jó. A kompromisszumoknak szigorú szabályai vannak: addig köthetünk kompromisszumot a testünkkel, amíg nem sérül az önértékelésünk.
A ruha és a stílus önmagában nem elég, igényesség és figyelem kell önmagunkkal szemben. A cél nem tökéletesség, hanem harmónia és önazonosság – hogy a nő a testében, a ruhában és a stílusában egyszerre tudjon önmaga lenni.
Van-e olyan darab, szabás vagy anyag, ami számodra szinte terápiás jelentéssel bír – és ha igen, miért?
Nem igazán hiszek az állandó sémákban vagy univerzális formákban. Számomra nincs egyetlen darab, szabás vagy anyag, amely önmagában terápiás jelentéssel bírna. Minden nő más, minden személyiség egyedi, ezért amikor megrendelésre tervezek, tudatosan félreteszem a bevált szokásokat és előre gyártott megoldásokat. Ilyenkor az egyén van a középpontban, a saját történetével, érzékenységével és jelenlétével.
A terápia számomra nem a folyamat egyetlen elemében rejlik, hanem az eredményben. Abban a pillanatban, amikor látom, hogy a viselője elégedett, ragyog, és valóban nőnek érzi magát. Ez az a visszajelzés, ami számomra minden alkotást értelmessé tesz.
Amikor viszont készletre tervezek a szalonba, egészen másképp működöm. Ilyenkor maga az anyag kezd el „vezetni”. Megveszem, nézegetem, együtt élek vele egy ideig – nem ugrok neki azonnal a tervezésnek. Várok, figyelek, teret adok neki, hogy inspiráljon, és lassan megmutassa, milyen formában szeretne megszületni.
Kép: Kocsis Beáta
Ha egy nő hosszú távon jól akarja érezni magát a bőrében, szerinted mi az a három belső döntés, amit előbb meg kell hoznia, mielőtt ruhát választ?
Az első az önelfogadás. Kívül és belül egyaránt. Amíg valaki harcban áll a saját testével vagy személyiségével, addig a ruha inkább eszköz lesz az elrejtésre, nem az önkifejezésre.
A második döntés az, hogy figyelni kezd önmagára. Ha az önelfogadás megszületik, vele együtt megérkezik az a belső tudás is, hogy mi esik jól, mi kényelmes, mi erősíti őt. Ilyenkor már nem mások tekintete vagy elvárása irányít, hanem egy belső iránytű.
A harmadik pedig az, hogy ne a divatot kövesse, hanem önmagát. A trendek jönnek-mennek, de a jól megválasztott ruhadarab akkor működik igazán, ha a viselője személyiségét támogatja, nem pedig elnyomja. A stílus hosszú távon mindig belülről születik.
Mit jelent számodra ma a „jó stílus”: külső megjelenést, belső harmóniát – vagy a kettő csendes egyensúlyát?
Számomra a jó stílus nem választható szét külsőre és belsőre. A kettő csak együtt tud valódi egyensúlyba kerülni.
A külső megjelenés önmagában kevés, ha nincs mögötte belső rend, ahogyan a belső harmónia sem tud láthatóvá válni forma nélkül.
A jó stílus ott kezdődik, amikor úgy tudunk megjelenni a világban, hogy már nem figyelünk az „ellenőrző” tekintetekre. Nem azért, mert elzárkózunk, hanem mert nincs rájuk szükségünk. Rendben vagyunk kívül és belül, és ez a nyugalom, ez az önazonosság válik láthatóvá. Számomra ez maga a jó stílus.
(Főkép: Kocsis Beáta)
Dr. Baucsek Katalin LL.M. – Longevity Magazin
