Mostál már plüssállatot elöltöltős mosógépben? Végtelenül kielégítő nézni, ahogy az idő nagy részében békésen zötykölődik, tisztul. Aztán egyszer csak beindul a centrifuga, és a kis állat fékevesztetten pörög a dob szélére lapulva. Pontosan ilyen érzés, mikor beránt bennünket az „elég jó anya vagyok-e” gondolatspirál.
Megkérdőjelezni önmagunk kompetenciáját, rátermettségét az élet bármely területén, alapvetően nem ördögtől való. Ebben szunnyad fejlődésünk, változásunk magja. A probléma akkor van, ha ez rendszeresen vegyül szorongással. Mint az a tömérdek bűntudattal terhelt pillanat, amikor azon gondolkodunk, „elég jó anyák vagyunk-e”?
Pedig az anyaságban kéz a kézben jár anyának lenni, és anyává válni.
Az első ösztönös és megkérdőjelezhetetlen. A második viszont tanulási folyamat, és türelmet igényel. Kitől? Nem hiszem, hogy elsősorban a gyerekünktől, férjünktől, vagy a családunktól. Sokkal inkább magunktól. Várni kell a mosógép előtt ülve, és nézni, ahogy a plüssállattal együtt, szép lassan a kép is kitisztul.
De mikor indul be az a bizonyos centrifuga? Azt hiszem akkor, amikor a kis állat túlságosan megszívta magát vízzel, mosószerrel és azokkal a fojtós illatú öblítőkkel, és a súly már elviselhetetlenné válik. Amikor egyik nevelési irányzat sem illik rá a napodra. Amikor úgy érzed a női szerepeid egy hatalmas összekuszálódott csomóra hasonlítanak, és te legszívesebben átvágnád az egészet. Amikor utolsó idegszállal kapaszkodsz a józan észbe, de a boltban egy újabb idegen tudja jobban, mire van szüksége a gyermekednek. Amikor a játszótéren úgy beszélgetsz más anyukákkal, mintha tojáshéjon lépkednél, amikor szülői értekezleten úgy érzed nem a gyereket osztályozzák, hanem téged, mikor a családi összejövetelen mindig akad még egy jószándékú tanács. A kéretlen ingerek úgy szállnak feléd, mint repülő dárdák a levegőben – lássuk, maradt-e még erőd, hogy elugorj?
Kép forrása: Zoteva
És most állítsuk meg ezt a cikket egy pillanatra. Eddig közel 2000 karaktert olvastál most az anyasággal kapcsolatos bűntudatról, nehéz érzésekről, és biztos vagyok benne, hogy a leírtak közül, szinte mindegyik ismerős volt számodra. Feltűnt-e, hogy kiről nem esett szó eddig? A gyerekről.
Azt a kockázatos kijelentést teszem, hogy az „elég jó anya vagyok-e” érzésnek, vajmi kevés köze van a gyermekeinkhez, viszont annál több hozzánk. Ott kavarognak bennünk a szülői, nagyszülői minták, saját gyerekkori sérelmek, mondatok, amik úgy kezdődnek „csak olyan ne legyek, mint az anyám, vagy az apám!”.
Az online felületeken nézzük, ahogy más anyák egyszerre vezetnek háztartást, üzletet, bio farmot, élnek a hobbijuknak, sportolnak, főznek, és nevelik a legújabb irányzat szerint a gyermeküket, szigorúan képernyőidő nélkül.
Ülünk, és az arcunkba omló zilált tincsek mögött arra gondolunk, mi mit csinálunk rosszul? Nekünk ez miért nem megy? A plüssállat a centrifugában maximum sebességen pörög, és a bűntudat elemi erővel passzíroz a mosógép dobjához.
Aztán a program lejár, és a kifacsart kis jószág, a kör tetejére érve megáll, majd lezuhan. Ezt a pillanatot kell elkapni! A súlytalan üresség pillanatát, amikor a szédülés után bármely irány lehetségesnek tűnik. A kitisztult, befogadó képet, ahol megérted végre, hogy a tökéletes instagram sztorik mögött pontosan azok a nehézségek, fájdalmak és bizonytalanságok vannak, mint a tiéd. Ugyanaz a sokadik, alvástól megvont éjszaka, ugyanazok a kétséggel teli könnyek.
Kép forrása: Julia Zavalishina
Ilyenkor lehet leginkább meglátni az igazat. Azt, hogy jó anya vagy! Honnan tudhatod? Onnan, hogy érdekel, hogy nem mindegy, hogy te már beszélsz róla, hogy te már azt akarod, hogy neki jobb legyen.
Számára mindenhogy tökéletes vagy.
Elég jó anyának csak magadnak kell lenned.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Rozhnovskaya Tanya)
