Azt tanuljuk, hogy tervezzünk, haladjunk előre, állandóan mozgásban legyünk, és egy percre se veszítsük el szemünk elől a célt. Sokszor nehéz megállni. Pedig néha nem a célok adnak új lendületet, hanem éppen az iránytalanságban felsejlő új ösvények.
Valami reccsenést hallottam, oldalra nézek. Vén, göcsörtös ágak hajladoznak a szélben. Minden mozog, minden él. Azt szoktuk mondani, elmegyek az erdőbe, hogy kicsit egyedül legyek, de valójában itt érzem igazán, hogy nem vagyok egyedül. A dugóban ülve, a bevásárlóközpontban sorban állva, nehezebben hallom meg önmagam.
„Viszont itt az erdőben csak egy törvény van, az élet.”
Ezért vagyok itt én is. Mikor elindultam, azt éreztem, most egy másik ritmust szeretnék megtapasztalni – azt, ahol nem a célok vezetnek, hanem a kíváncsiság. Ahol nem feladatom van, hanem figyelmem. Nem kell tudnom, hogy hová tartok, mit kell még megtennem vagy megugranom. Egy rövid időre leteszem a térképet, és megengedem magamnak, hogy ne csak irányom legyen, hanem terem is – ahol új felismerések születhetnek. Azt hiszem, azért jöttem, hogy egy kicsit eltévedjek. Vagy talán megtaláljak valamit, amit nem lehet semmilyen térképen kijelölni.
Egyik kidudorodó gyökérről a másikra ugrom, és közben dilemmázom. Még nem döntöttem el, luxus vagy lázadás egy szünet nélkül termelő világban, kis időre kilépni? Vajon lehet-e a pihenés nem gyengeség, hanem stratégia? Nem kiutat keresek, hanem még sűrűbb rengeteget, ahol elcsendesedhetnek a pillanatnyi elvárások.
Kép forrása: Anna Tretyak
„Talán léteznek napok, amiket nem kitölteni, hanem belélegezni kell.”
Amik nem kevesebbek attól, hogy nem sietnek sehová.
Aki mindig eredményes akar lenni, sokat nyer, – de néha épp azáltal talál új ötletre, új lendületre, hogy elmerészkedik a nem-tudás terébe. Nem csak az erdőben, az életben is. Minden út ki van táblázva: mit tanulj, mikor dolgozz, még az is, mikor legyél boldog. A céltalanság, gyanús. A kérdőjel, hiba. A bizonytalanság, fejlesztendő terület. Pedig ezekben a nyitott terekben születik meg valami igazán új. Ott is kezdődik valami, amikor nincs már pontos irány. Ez a valami, a kreatív bóklászás.
Amikor nem keresek, de nyitott vagyok rá, hogy valami rám találjon. Amikor nem akarok alkotni, mégis megszületik bennem egy mondat, egy kép, egy emlék. Mint amikor csak firkálgat az ember a margóra, aztán később visszanézi, és látja, hogy ott volt már benne minden. Nincs cél, nincs terv, és mégis, van helyette mozgás, van áramlás, van felszabadult lélek. És ami a legfontosabb, van benne lehetőség valami másra, valami újra.
Egy pillanatra megállok. Milyen sűrű és párás itt a levegő. Most már minden irány ugyanolyan. Ha nem jártam volna itt többször, akár el is tévedhetnék. Se ösvény, se útjelző, csak fák, bokrok és gyökerek. Jóleső libabőr fut végig a gerincem mentén. Élek. Most érzem csak, hogy elveszni nem hiány, hanem megnyílás. Rétegekben omlik le rólam a kötelesség. Először az elvárások hullanak a tavalyi avarra, aztán mellé dobom a sok zajt és a kattogó időt. A céltudatosságom is vetkőzik. Törekvés és szándék nélkül, csupaszon áll, csak tudatossága marad.
Kép forrása: Toa55
Megindulok. Nem tudom, merre megyek, de most nem számít. Az erdő nem kérdez, csak befogad. Holnap majd megint célokat rajzolok, határidőkkel és tervekkel, de most csak megyek, amerre visz a lábam. Bóklászom, jelen vagyok, kibontakozom. Egy kicsit magamban, egy kicsit az erdőben. Eltévedni nem hiba, hanem meghívás. Meghívás arra, hogy újra rácsodálkozzak a világra, magamra, és az életre.
Tekintetem újra a sűrű erdőn pihen. Ez a rengeteg nem ijesztő. Magához hív. Izgalom és élet lüktet benne.
„Gyerünk ismeretlen, mutasd, mit tartogatsz még számomra!”
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Supavadee butradee)
Ezek is érdekelhetnek:
