A munka és a magánélet közötti egyensúly olyan, mintha egy kaleidoszkópot forgatnánk — a formák és színek állandóan változnak, sosem találjuk meg ugyanazt az összhangot kétszer. Vezetőként, nőként, aki egyszerre mozog a különböző világok között, nem új szabályokat keresünk, hanem azt a titkos átjárót, ahol nem kell választanunk a szerepeink között.
Ez az írás nem arról fog szólni, hogyan osszuk be jobban az időnket. Arról sem, hogyan mondjunk nemet, és hogyan iktassunk be még tizenöt perc csendet a napunkba. Én is vállalkozó vagyok, nő vagyok, anya vagyok. Ismerem az ezekkel való zsonglőrködés minden mozdulatát – azt is, mikor felfelé megy a labda, és azt is, mikor épp csak alá tudtam kapni, hogy le ne essen. Tudom, hogy a határok fontosak, hogy a testem jelez, ha nem figyelek, hogy nem lehet mindent, mindig száz százalékon égetni. De azt is tudom, hogy milyen érzés, mikor ott van, nem csak az igény, hanem a képesség is rá, hogy az élet minden választott területét jól csináljam, és csak egy valami hiányzik hozzá – az idő.
Az egyensúly sokat ígérő szó, és tudom, azt mondják, fontos bevinni a munka és a magánélet egyenletébe. De nekem olyan, mint egy mérleg két serpenyője, amiben minden mozdulatom számítás kérdése. Ha sokat rakok ide, kevesebb marad ott. Ha időt viszek a családba, veszteség éri a munkát. Ha ugyanannyit pakolok minden serpenyőbe, nem mindenhol „elég” vagyok, hanem mindenhol „kevés”.
Ez egyensúly, vagy inkább állandó alku saját magammal?
Kép forrása: sommart sombutwanitkul
Az egyensúlyra törekvés gyakran úgy jelenik meg előttünk, mint két külön doboz, amelyekbe próbáljuk bezárni az életünk legfontosabb részeit, a munkát és a magánéletet. Számolgatjuk az időt, megpróbálunk szigorú határokat húzni, és elvárjuk magunktól, hogy egyszerre legyünk hibátlanok minden területen. Ez a gondolat, hogy „most dolgozom, aztán kikapcsolok”, egy külső struktúra fenntartására kényszerít minket, amely gyakran fárasztó.
Én a szigorú szétválasztás és patikamérleg helyett, valami mást szeretnék. Ki akarok lépni a dobozokból, és folytonos áramlásként élni meg az életet. Nem az a kérdés, hogy mikor vagyok vezető, mikor anya, vagy mikor vállalkozó, hanem hogy hogyan lehetek egyszerre mindez. A szerepeink nem versenytársak, hanem egy rendszer részei — és ebben a rendszerben minden darab számít, minden darab értékes.
Ezért én az egyensúly helyett, egy új szót raknék fókuszba: integráció.
Ez azt jelenti, hogy nem egy merev, külső elvárásrendszer alapján osztom be az időmet, hanem belső kohéziót teremtek — egy olyan belső egységet, ami irányt mutat és döntéseket könnyít. Nem kell választanom, hogy ki vagyok, hanem megélhetem, hogy egyszerre vagyok vezető, anya, nő és vállalkozó.
Kép forrása: fizkes
Az integráció nem cél, amit kipipálok, hanem gyakorlat, amit naponta alkalmazhatok. Amikor egy tárgyaláson nem rakom le a személyességet a kabáttal együtt, hanem megmutatom, mit jelent számomra ez a döntés nőként, emberként. Amikor nem rejtem el a fáradtságot, de nem is uralja le a napomat. Amikor a testem nemcsak a futóprogramban létezik, hanem akkor is figyelek rá, amikor épp nem monitorozza semmilyen applikáció. De ott van a reggeli öltözködésben is: nem csupán azt választom, hogyan nézek ki, hanem azt, hogyan tudom hitelesen magamévá tenni és hordani az adott napot, minden szerepében.
Ez egy új rutin, egy belső engedély arra, hogy ne darabokban éljek, hanem töretlen egészként.
Engedd meg magadnak te is a teljességet.
Ne válassz, ne egyensúlyt keress, hanem építs utakat magadon belül, amíg végül minden újra összeér.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Dmytro Zinkevych)
Ezek is érdekelhetnek:
