Tavasszal mindig arról beszélünk, hogyan virágzik ki egy nő, hogyan ragyogjon, legyen szép és termékeny, mint az ébredő természet. Én most valami mást érzek. Nem csak nemes virág bonthat vágyszirmokat. Azt hiszem, a vadnövények is álmodnak.
Lelépek a járdáról, hogy belesüppedjek az ázott föld és elrothadt levelek furcsa elegyébe. A nehéz talaj tökéletes ellenpontja annak a könnyedségnek, ami hirtelen vesz erőt rajtam. Talán a semmihez sem hasonlítható nyers földszag, talán az egynemű barnát megtörő zöld hajtások teszik. A tavasz visszavonhatatlanul megkezdődött. Az első erősebb sugarak előhívták a korai rügyeket, csírákat, persze fogalmuk sincs, hogy jön még rájuk fagy.
Arra gondolok, pontosan ilyen vagyok most én is. Az én tavaszom kezdete is sáros és kusza, tele van a tavalyi szétmáló avarral, és furcsán kibújó, esetlen növényekkel. De a helyzet az, hogy nekem ez így jó. Nem csak hogy jó, hanem igazi, nyers, nem romantizált. Ebben a pillanatban nem akarok sem nemes tulipán lenni, sem elegáns és tisztalelkű hóvirág. Kusza és burjánzó akarok lenni. Egy színpompás, és életerős gyomnövény, ami az avaron keresztül is áttör és ezer új ötletet hoz, ezer új lehetséges önmagát.
„Nem baj, ha jön a fagy, hadd jöjjön – a legerősebb úgyis túlél és tovább nő.”
Mert mi van, ha a tavasz nem a kész nő elegáns virágzása, hanem a kísérletező, még formálódó, keresgélő énünk megjelenése? Miért ne lehetne a női újjászületés is ilyen kaotikus, sebezhető, mégis hihetetlenül élő és erőteljes?
Kép forrása: Anna Pasichnyk
A fejem és a lelkem is tele. Vágyak és gondolatok bukkannak fel, új szerepek és ötletek követelnek maguknak lehetőséget az életre. Hagyom, hogy elárasszanak. Nem válogatok, nem ítélkezek. Minddel eljátszom egy pillanatra, legyen bármilyen szokatlan, félkész, merész, vagy épp esetlen. A természetben a legelső növények gyakran furcsák, torzak, és sokszor elpusztulnak, mielőtt megerősödnének. Ugyanez történik a női önkeresés során is. El kell fogadnom, hogy a fejlődés nem lineáris, hanem ciklikus – néha visszalépünk, néha elpusztul belőlünk egy darab, hogy a helyén valami még erősebb születhessen. Ha én nem tudok, az idő majd döntést hoz helyettem.
Idén tavasszal vajon minek álmodjam önmagam?
Lehetnék pitypang. Sárgán izzó szirmaimmal magamra vonhatnám a figyelmet. Azt beszélnék rólam, szívós vagyok és kiirthatatlan, aki arcátlanul megtöri az unalmas, egyformára vágott pázsitot.
„Miért ne lehetnék ez a nő? Ösztönös, nyers, intuitív, aki belső erejét megérezve, nem akar belesimulni a külső elvárásba.”
Ha pedig levágnának, visszanőnék. Vissza, ezerszer. Kivirágoznék, hogy megmutassam, az élethez nem kell jóváhagyás, nem kell engedély, csak egy valami kell – megkérdőjelezhetetlen létjogosultság.
Lehetnék akár vadszőlő. Házfalak repedéseit és határokat szétfeszítő. Nem várnék kertészt, sem terelő, formáló kezet, szabadon futnék felfelé, amerre a nap sugara hív. Ha ezt a nőt formálná belőlem az idei tavasz, minden repedést létrafoknak látnék. Addig fonnám, addig szőném magam, lelkem rései köré, míg elhinném, a külvilág nem korlátom, hanem kapaszkodóm, melybe belemélyeszthetem zsenge kacsomat.
Kép forrása: Iurii Chornysh
De álmodhatom magam smaragdzöld mohának is. Sötét, nedves helyeken nőve, szinte észrevétlenül borítanék be mindent, hogy megmutassam, a láthatatlan, belső munka sem színtelen és élettelen. Nem sértene fel sem kő, sem faszilánk. Lágyságommal burkolnék be mindent, ami valaha fájt.
Ilyen most az én tavaszi álmom, ilyen az ébredésem. Vadon burjánzó lehetőség, melyre néha még féltőn avardunnát húzok.
„De az új, az élet, már utat tör.”
Az álmok egyre színesebbek, a vágyak egyre vakmerőbbek, és ez így van jól. Még ne légy te a hivalkodó, de érzékeny nemes virág. A vadnövények is álmodnak. Ott nőnek majd, ahol a világ már elfeledkezett róluk.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Irina Gutyryak)
Ezek is érdekelhetnek:
