Teremteni nem könnyű. Még Isten is megpihent a hetedik napon. Hogy állunk ezzel mi, nők, akik elvileg a teremtés mesterei vagyunk?
A teremtő, alkotó nő kifejezés általában két képzetet hív elő bennünk. Vagy egy piedesztálon álló, heroikus küzdelmet folytató nőalak jelenik meg szemünk előtt, aki most lépett le egy Delacroix festményről, miután tekintetének egy villanásával lángba borította az egész világot, vagy feldereng előttünk a skála másik vége. Pinterest fotó, hófehér bútorokkal berendezett vidéki ház, egy nő kötögeti saját pulóverét, arcán elhalványulásnak jelét sem adó mosoly.
A teremtésnek sok arca van. Létezik ez a kettő is. De saját lelki békénk érdekében jó, ha észben tartjuk, hogy az életben nem csak harcos és idilli pillanatok váltakoznak. Hogy néz ki akkor a skála láthatatlanabb tartományában mozgó teremtés?
Átlagos nap, a hároméves kislányommal kettesben, menetrendszerűen tervezem a napunk. A pár napja nagy család vette körül, folyamatosan szórakoztatták, és most fájón szürkének tűnik számára ez az amúgy pasztellszínű, otthonos hétköznap. Dönthetnék úgy, hogy még színesebbre festem, de nem teszem. Azért nem, mert várok valamire, ami délután meg is történik. Bepillantok a szobába, és azt látom, hogy teljesen átszellemülve, magának mesélve játszik.
„És mikor egy kisgyerek játszik, az nem puszta szórakozás, az maga a teremtés. Úgy tanulja magát és a világ dolgait, hogy átmenetileg ő maga lesz a világ.”
A semmiből alternatív univerzumokat épít, saját törvényeket hoz, majd bont.
Kép forrása: Kaplitskaia Love
Így tennénk mi, felnőttek is, ha a rendelkezésünkre állna az az egy esszenciális dolog, ami az alkotás nagy katalizátora: az üres lap, a dedikálatlan idő. De a mi társadalmunk is úgy tiltakozik ez ellen, mint az én háromévesem. Az ő valóságában csak az jó, amit velünk együtt csinál, mi pedig szentül hisszük, hogy csak az az idő értékes, ami hasznot hajt, ami célt szolgál. Az alkotásra is sokszor nehezül rá ennek a terhe, hogy mindig valami nagyot, és mások szemében is időtállót kell teremtenünk – értéket, közösséget, gyermeket, karriert, új világot.
Pedig, ha van valami, ami megöli az ihletet, az a teremtés fáradtsága. Az, amikor az alkotás nem belső késztetésből, hanem kényszerből fakad. Amikor már nem a kreativitás öröméért csináljuk, hanem a végeredmény elvárt súlya alatt próbálunk létrehozni valamit. Látom mennyire nagy a nyomás, hogy a pinterest-valóságot éljük meg igaziként, hogy mi legyünk azok a nők, akik nevetve készítenek egyik kezükkel cukormentes tortát, míg a másikkal éppen a tökéletes családi idillt kreálják. De hidd el, a teremtés legtöbbször nem ez.
„Néha csak annyi, hogy megteremtjük a csendet, amiben egy kép, egy hang, egy mondat megszülethet. Hogy adunk magunknak egy darabka időt, ami nem szolgál senkit, csak a létezést.”
Ezért, ha egy valamit kellene mondanom, amivel szerintem a modern nőnek szorosabbra kellene fűznie a kapcsolatát, akkor én a „semmit” mondanám. A mi időnkben van valami egészen zavarba ejtő a „semmiben”. Olyan, mint egy üres szoba, ahová belépve először kényelmetlen csend fogad, aztán halkan elkezdenek visszhangozni benne azok a gondolatok, amiket máshol elnyom a zaj.
Kép forrása: ViDI Studio
„Az alkotáshoz nemcsak idő kell, hanem ez a fajta belső hely – ahol nincs elvárás, nincs feladat, nincs közönség.”
A „semmi” ilyenkor a szándék nélküli jelenlét. Nem akarja magát hasznossá tenni, és épp ezért válik benne lehetségessé valami, ami önmagáért szép és mégis hatással lehet.
Szóval, hogy állunk a teremtéssel mi, nők? Talán épp ott tartunk, hogy elkezdhetjük újraértelmezni. Levenni róla a megfelelés súlyát, a túl nagyot akarás görcsét, és visszatalálni ahhoz, ami kísérletező, játékos, ami kíváncsi. Alkoss gyermeki örömmel, alkoss szívvel, alkoss türelemmel!
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Kozak_photo)
Ezek is érdekelhetnek:
