Élhet-e örökké egy nő? Létezik egy vidék, ahol úgy tartják, aki hosszú életet él, az talán tudja a titkot. Aki viszont örökké él, az tudja az igazat.
Szeretem ennek a földnek a hangulatát. Az ember mindig megérzi, mikor különleges helyre ér, mert táj és ember elválaszthatatlan. Olyan hely ez, amit nem lehet kerítéssel körülvenni és rendezgetni. Itt nem nemesítenek rózsát, mert vadvirágok és gyomnövények állják évszázadok óta a szelet és a fagyokat. Ez az ő vidékük, a létfenntartás földje, az élni akarás földje. Erdők, végtelen puszták, és hatalmas terek mélyén bújik meg egy aprócska falu. Ha leereszkedünk ide, a vad tájban azt is megtudjuk, kik lakják a nádfedeles házakat. Idős asszonyok, kenyértésztát dagasztanak és tulipánt hímeznek. Egy kérges kéz, a ráncolt szoknyára simítja a kötényt. Egy nő, akinek vonásai valahonnan ismerősek, éppen ruháit szappanozza.
Kering ezen a vidéken egy régi mese arról, hogy egy nő sosem meztelenül születik. A puha bőr és vékony magzatmáz egyedül kevés egy kikeményített élethez. Hogy védje őt, saját sorsasszonya sűrű, láthatatlan kelengyét sző neki, és abba göngyöli. Ám attól, hogy az anyag, a halandó szem számára láthatatlan, még nem jelenti azt, hogy üres is. A nő gyönyörű mintát kap ajándékba: belső tájának képét. Így aztán, van kinek gyermeki álmát, házak gyertyafénye, van kinek a puszta csendje, van kinek folyók torkolata vigyázza. Olyan is van, kit kalotaszegi, vagy úri hímzett indák ölelnek körbe, vászna melegébe burkolva. Aztán ahogy a lánygyermek nő, eljön a pillanat, mikor a kapott sorskelengye már nem elég nagy ahhoz, hogy testét eltakarja. Ekkor az kintről, belé költözik, és az addig szövött folyók, hirtelen eggyé válnak vérével, a házak fénye, szemének ragyogásába öltözik, a puszta csendjét, ajkára forrasztja végzete. Belső tája, a föld, ami ősei otthona volt, és a tudás, amit onnan örökségül kapott, már belülről táplálja. Azt, aki megismeri és használja mindennek az erejét, sorsasszonya megjutalmazza. Mikor élete a végéhez ér, rászövi őt kapott kelengyéjére, hogy az idők végéig ezen a tájon járhasson.
Kép forrása: Elly Fairytale
Azt mondják, aki úgy él, ahogy a mese mondja, az örökké él.
A nő, aki magában hordozza eredetét, aki mélyen a földbe ereszti gyökereit, aki ismeri a hagyományban rejlő ősi bölcsességet, halhatatlan.
Csecsemő lesz, kicsiny magocska, cseperedő kislányként játszik, nőként szeret, anyává válik, majd mikor eljön az ideje, átadott, átörökített tudássá változik, hogy örökké élhessen. Hiedelmei, akarata és vágyai átjárják a sejteket. Ott lesz a karácsonyi megterített asztalban, ahogy az a bőségről mesél. A felfestett tulipánban, ahogy álmunk és otthonunk vigyázza. Ott, a kimondott szóban, a begyakorolt rítusban. Újjáéled majd minden utolsó öltésben, ahogy a hímzőcérna védelmet zár a csomóba, és minden elénekelt népdalban, elmondott népmesében, amit valaki nem hagyott elfeledni.
Így mesélik itt, mióta világ a világ. Mióta anyák mesélnek a gyermeknek. Így adom most tovább én is.
És hogy hol van ez a titkos vidék? Ott, ahol ez a kapott örökség a leginkább befelé húz önmagadba. Átszivárog a lélek finom molekuláin, és nehezebb, semmint a szív megbírhatná. Lent lakik, a legmélyebb ponton, ahol már elmosódik az én és a külvilág határa. A zsigerekben fészkel, és onnan itatja át a csontok velejét. Jól figyelj, ha hív! Úgy hívják: női örökség.
Kép forrása: Cottonbro
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána, Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Cottonbro)
