Milyen ruhát érdemel a XXI. századi nő? Ami olyan figyelemreméltó, mint ő maga, időtálló, mint értékrendszere, és úgy védelmez, ahogy csak ő tudja, ami fontos számára. A ruha több mint stílus: az anyag a testet védi, a minta, a lelkünket. Viseletünk szimbólumai régi időkből szólnak, de nem is lehetnének aktuálisabbak.
Nő a tükör előtt. Szeme mohón kutatja, van-e valahol felfeslett szál, magára vett önérzetén. Ahol tekintete megpihen, ott egy lassú mozdulattal, végigsimítja ruháját. Az anyagon, halhatatlanságot ígérő rózsák között, piros és zöld indák hirdetik az élet megállíthatatlan burjánzását. Rakott szoknyájának szélén, gyöngyökkel kihímzett álmok kergetőznek. Az élet zabolátlan rendje néhány méterbe sűrítve. Megnyugodva néz vissza a tükörbe. Most már indulhat. Még emlékszik, honnan érkezett.
Ez nem egy romantikus női regény első pár sora. Nem is olyan régen, ez még maga volt az élet, a szürke hétköznap. Nők megingathatatlanul hittek abban, hogy a viseletüket díszítő szimbólumok, felruházzák őket erejükkel.
A ruha több mint egyszerű anyag. A textil, a fonál és a minta, amely belőle életre kel, üzenetet hordoz. Nemcsak a testet, hanem a lelket is öleli. Beszél helyettünk: van, mikor kikeményített éleivel, éles határt szab. Van, amikor jótékonyan takarja el a gyenge pillanatot, és olyan is, mikor kacéran kiárulja vágyaink.
A viselet nem csupán egy esztétikai választás; a szimbólumok, melyek az anyagon megszületnek, mindent elmondanak, amit a szó nem tud.
A hagyomány, a hit, az identitás, ruhánk szövetébe szövődik, hogy kifejezze, kik vagyunk, honnan jövünk, és merre tartunk.
Kép forrása: New Africa
A szimbólumok világában, ahol a formák és minták különleges jelentést kapnak, a viselet az egyik legerősebb kifejezőeszköz. Hímzett motívumaink erőt és tudást sugároznak. Talán már nem volt, aki elárulja titkukat, de érezzük, ahogy rájuk nézünk. Tulipánok kelyhében élet és halál pihen, és csőrüket szárnyuk alá bújtató madarak mesélnek, átváltozásról és újjászületésről.
Minden egyes hímzés egy történet, minden egyes szál összefonódik a múlt emlékeivel és a közösség szellemével.
A ruha kultúra, amelyet viselője a bőrén hordoz, tudással felruházott mintája pedig dísz, ami egy híd, a múlt és a jelen között.
Álmok, vágyak és félelmek mit sem változtak évszázadok alatt. Ugyanazt érezzünk, mint anyáik, dédanyáik. Ők tudták, hogyan használják fel ezeknek az erejét. Megtartva, maguk terítve, saját védelmükbe állították őket. Mi mégis inkább az elengedésben hiszünk. A semmibe kiáltjuk szavaink, bízva benne, hogy az jó gondviselőjük lesz. Üres laptól várunk iránymutatást.
Én a történetek viselésében hiszek. A magamra öltött emlékezetben, ahol erőt ad, amit megharcoltam és méltóságot, aminek önszántamból adtam meg magam. Szimbólumokban, amik évezredek kérdéseire adnak válaszokat, és amik rólunk is beszélnek másoknak.
Kép forrása: GaudiLab
Jelképeink szerepe nemcsak a múlt tiszteletben tartása, hanem a folyamatos párbeszéd is. A hagyomány nem múzeum: élő, lélegző örökség, amely velünk változik. Nem őriznünk kell, hanem élnünk, és hinnünk, hogy a gyökerekből táplálkozva érhetjük el a legmagasabb ágakat.
Mert ahogy a nőnek szüksége van a szimbólumra, úgy van szüksége a szimbólumnak is a nőre.
Társra, aki személyes vallomását ölti magára, egy titkos kódot, ami csak az övé. Így válhat szövete örök érvényűvé, mindig új- és új jelentéssel gazdagodva.
Milyen tehát a nő méltó ruhája? Több annál, mint egyszerű anyag, amit magára vesz, és több, mint szemet gyönyörködtető minták halmaza. Nem a divatot követi. Időtlenül mesél a nőről, aki nemcsak önmaga, hanem mindenki, aki valaha előtte járt – és mindenki, aki még utána jön.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Maria Markevich)
