Aki szeretne tartalmasabb, minőségi életet, az jól tudja a vezérmondatot – élj a jelenben, a pillanatban! Ez nem is tűnik annyira nehéznek, ameddig nem gondolunk bele, hogy a „most” gyakorlatilag nem létezik. Ez a mondat az előbb még csak gondolat volt, mire a végére érsz, addigra már a múlt része. Megvetni a lábunk valamiben, ami megfoghatatlan, nem kis vállalás. Vagy talán csak elfelejtettük, hogyan kell?
Hímzek. Három órája, szünet nélkül. Erőltetnem kell magam, hogy lerakjam a tűt. Azt hittem, nem lesz majd türelmem. Nem a hímzés miatt, hanem a folyton kattogó agyam miatt, amiben múlt és jövő próbálják túlharsogni egymást. De ahogy a fonal finoman feszül az ujjaim között, ahogy a tű ismétlődő mozdulatait követem, valami változik. A jelen megérkezik. Nem kiabál, nem tép és nem rángat, mint a gondolatok. Egyetlen pontba sűrűsödik, oda, ahol a tű áthatol az anyagon.
Persze szeretném, ha szép lenne amit készítek, és hazudhatnám, hogy ez hajt – a végcél, a beteljesülés – de ez nem igaz. Semmi más nem érdekel, csak hogy újra és újra átszúrjam a tűvel az anyagot. Hogy érezzem, ahogy a hegyes fém, kissé fájón nyomja az ujjbegyem, hogy halljam azt a finom kis pattanást, ahogy az anyag engedelmesen megadja magát, és befogadja a fonalat. Mert ekkor minden megszűnik körülöttem.
Nem érzem az idő múlását, nem érzem magam körül a teret, csak a gondolatok nélküli fókusz vagyok, az összpontosítás, és a végrehajtó mozdulat.
Valójában, a tökéletes helyre szúrt tű vagyok.
Kép forrása: Natalia Krasnova
Nehéz elérnünk ezt a belső fókuszt. Gyakran kap el bennünket a kísértés, hogy a gondolataink visszatérjenek a múltba – egy elrontott mondathoz, egy fájó emlékhez – vagy előre szaladjanak a jövőbe, ahol kétségeink és terveink születnek. Ezzel sem egyszerű megküzdeni, de van valami, ami ennél is veszélyesebb.
A virtuális lét már nem csak az időben dobál bennünket, hanem párhuzamos valóságok felé nyit féreglyukakat. A random, kéretlenül elénk kerülő videók, olyan félelmeket szabadítanak ránk, amikről előtte azt sem tudtuk, hogy léteznek. Egy eddig soha nem hallott betegség, aminek mi is áldozatul eshetünk. Egy félelmetes helyzet, amiben akár mi is lehettünk volna. Egy rosszul meghozott döntés, ahogy akár mi is döntehettünk volna. Ezer és ezer „volna”, ami hirtelen potenciális valóságként tűnik fel előttünk, és nincsen már saját tér és saját idő, nincs többé saját, független valóság. Mások érzéseit éljük felületesen, ahelyett, hogy a saját életünk éreznénk át mélységében.
Kép forrása: Prostock-studio
Ezért nagyon figyelj, ha megpróbálsz jelen lenni, tudatos és éber figyelemmel fordulni a „most” felé. Kié az a pillanat? Kinek a valósága? Egyáltalán valóság vagy egy mesterségesen generált feltevés? Ne oldódj fel válogatás nélkül, az eléd vetődő minutumban. A hamis jelent, az álságost, nem kell, hogy megéld. Az igazit keresd! Azt, ahol a tű áthatol az anyagon, ahol az ujjbegy egy kicsit mindig fáj, ahol a hirtelen kiszakadó szál azonnal emlékeztet arra, hogy a saját valóságod az egyetlen hely, ahol igazán létezel.
Keresd a hímzésed, amiben te vagy a tökéletes helyre szúrt tű, az egy pontba sűrített fókusz.
Ott meg fogod találni azt a bizonyos nem létező, jelen pillanatot is.
Hogy hogyan? Csellel.
Csináld azt, amiben minden megszűnik körülötted, amiben nincsen sem tér, sem perc. Mert a „most” csak akkor létezhet, ha nincs is idő. Ez nem fikció, és nem utópia. Ez csak a régi, jól bevált elmélyülés. Egy pillanatnyi, időből kiszakított örökké.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Stock Holm)
