„…a gyeplő a kontroll illúziója, a gyeplő a kontroll illúziója…” – hajtogatja, ahogy átvágtat lelkének egy távoli égövén, valahol a világ peremén. Egyetlen választása van, bízni a benne élő, zabolázhatatlan ösztönben. Abban, hogy a ló talán jobban ismeri az utat, mint lovasa.
Végtelen tajga. Egy nő üget át lován, hidegkék hegyek, és kérlelhetetlen fenyvesek előtt. Úgy tűnhet, a semmiből érkezik és a semmibe tart, pedig mögötte súlyos rakomány – a szív terhe. A ló prüszköl és fújtat. Vágtában hajtott izmai megfeszülnek, lehelete sűrűn gomolygó pára, mely egy pillanatra még dacol sorsával, mielőtt magába olvasztja a fagyos ég.
A nő tekintete a horizonton függ.
„Csak előre, csak messze el, oda, ahol a holnap még nem ismeri, oda, ahol a hajnali derengésben, még minden vándor lehet álruhás király.”
Kezeiben úgy szorítja a gyeplőt, mintha nem is lovát, hanem megbokrosodott életét próbálná meg irányítani vele. Karrier és családi elvárásokat, társadalmi nyomást. A táj olyan gyorsasággal suhan el mellette, hogy elmosódott körvonalai között, minden nap teljesen egyformának tűnik. A fák, a hegyek, a rétek, mind-mind egy furcsán, mások keze által összerakott mozaik, melyben szilánkokként merednek az ég felé a teendők, projektek, elvárások. Mindig több kell, mindig jobb kell, mindig arccal a tökéletes felé, egyre magasabb léceket átugorva.
Kép forrása: Volkova Vera
„Szerepek, amiket tökéletesen kell alakítani, hiszen a közönség a létező legkegyetlenebb – saját lelkiismerete.”
Ahogy ezekre gondol, a feszültség úgy ül mellkasára, mint a körülötte lévő, sűrű, fojtogató köd.
Szorosabbra fogja a gyeplőt, de érzi, az irányt már rég nem ő választja. Mindaz, amit oly görcsösen akar uralni, egyre kiszámíthatatlanabb és hatalmasabb erővé dagad nyerge alatt. És ebben a kiszolgáltatott pillanatban, végre megérti, hogy a gyeplő, amit annyira kényszeredetten szorongat, csupán a kontroll illúziója. Hogyan is hihette, hogy egy megmunkált bőrdarab, féken tarthatja az élet elemi erejét?
„A hétköznapok szélsőségeiben nem gyeplőre van szükség, hanem lovas és a ló közötti bizalomra.”
Úgyhogy lassan kicsúsztatja kezei közül a szíjat, és előrehajolva, átkarolja lova nyakát. Az első, amit megérez, az állat szőrén gyöngyöző, hideg veríték – mennyi akarat, mennyi elszántság, mennyi erőn felül teljesített, elpárolgó pillanat. Csak a légzésére figyel, a pulzusára. Hogy lovával annyira eggyé váljon, senki meg ne mondhassa, melyikük szíve dobban előbb, melyikük vére folyik gyorsabban, melyikük ereiben száguld sebesebben az élni akarás. A szenvedélyek viharában úgysem a józan ész, hanem a szív hangja dominál.
Kép forrása: Valeri Vatel
„…a gyeplő a kontroll illúziója, a gyeplő a kontroll illúziója…” – hajtogatja, ahogy átvágtat lelkének egy távoli égövén, valahol a világ peremén. Egyetlen választása van, bízni a benne élő, zabolázhatatlan ösztönben. Abban, hogy a ló talán jobban ismeri az utat, mint lovasa. Hogy az élet elvezeti őt oda, ahová álmodni sem merte önmagát. De ehhez hagynia kell, engednie, hogy addig száguldjanak, addig hajtsanak, amíg testük engedi, amíg egymásba kapaszkodva, eggyé nem válnak az út során.
„Mert a szabadság, nem külső kontrollban rejlik. Sokkal inkább abban a mély meggyőződésben, hogy ösztöneink, az igaz utunkat mutatják.”
Tévedhetetlenül rohannak saját végzetük, az egész kép felé, akkor is, ha mi éppen csak a következő kavicsot, vagy fát látjuk.
Így ügetnek most ők is, a nő és lova. Tiszta jelenléttel. Már nincs köztük gyeplő, csak a csendes, láthatatlan kötelék – a bizalom, hogy nő és ösztöne, bármilyen távoli horizont felé is tartson, mindig a helyes úton jár.
Szerző: Punyi-Jevuczó Diána – Fonóasszony
(Kiemelt kép forrása: Yevgeniya Ludnova)
Ezek is érdekelhetnek:
