A longevity ma sokszor technológiai vagy orvosi kérdésként jelenik meg — pedig az igazi tét nem az évek száma, hanem azok minősége. Pethő Anita gerontocoach a „sikeres öregedés” fogalmából indult el ezen az úton, és mára egyaránt foglalkozik egyéni élethelyzetekkel — életközepi válsággal, identitásváltással, az aktív életszakasz lezárulásával — és a szervezetek életciklus-tudatos működésével. Beszélgetésünkben arról kérdeztük, mit jelent a hétköznapok szintjén a méltóságteljes idősödés, miért nem késő ötven felett sem újrahangolódni, és hogyan formálhatjuk tudatosan a „belső időskori önmagunkat”.
A „gerontocoach” kifejezést ma még kevesen értik pontosan. Te hogyan magyaráznád el úgy, hogy ne szakmai definíció legyen, hanem élethelyzet és minél több ember megértse?
Gerontocoach-hoz fordulhatunk olyan egzisztenciális kérdések kapcsán, amik egy-egy életszakasz-váltással járnak. Például ha kirepülnek a gyerekek, vagy épp nyugdíjba megyünk, ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennünk: ki vagyok én, amikor már nem elsősorban szülő vagyok? Ki vagyok én a szakmám, a munkában elfoglalt pozícióm nélkül? Mi ad értelmet a mindennapjaimnak mostantól?
Ha egyéni szinten nézzük, akkor olyan kérdésekben, élethelyzetekben támogatom gerontocoachként az ügyfeleimet, amik az életük második felében merülnek fel. Ilyenkor átrendeződnek az értékrendek; ami eddig fontos volt, az most háttérbe szorul, helyette más lesz a prioritás. Ezek egy természetes folyamat részei, mégis feszültség keletkezik bennünk, és nem mindig látjuk az irányt, hogy hogyan tovább.
Az is gyakori, amikor az idősödéssel, és az azzal járó akár fizikai, akár érzelmi, vagy kognitív folyamatokkal kapcsolatban merülnek fel aggodalmak, kérdések, frusztráció. Nehéz feldolgozni, hogy már nem vagyunk olyan gyorsak és hatékonyak, mint ahogy korábban évtizedeken át, erőnk teljében.
Van még egy olyan egyéni élethelyzet, amiben gerontocoachként együttműködöm: olyanok fordulnak hozzám, akiknek idős hozzátartozója ápolásra, gondozásra szorul. Ez nagyon megterhelő időszak akár érzelmileg, akár fizikailag, ezért érdemes szakembert felkeresni, aki átsegít ezeken a nehézségeken.
Ha a szervezeti oldalát nézzük egy gerontocoach működésének – merthogy ilyen része is van -, akkor fontosnak tartom megemlíteni az idősebb munkavállalók és vezetők támogatását. Egyre több vállalat látja, hogy érdemes életciklus-tudatosan működni, hiszen ez bármilyen korú munkavállalónak kedvező: növelve a saját tudatosságát az élethelyzetét illetően emelkedik az empátia szintje is a más életszakaszban járó kollégák felé. Így növekszik a munkatársak között a lojalitás és csökken a fluktuáció.
Továbbá a munkáltató érdeke az is, hogy az idősebb generációhoz tartozó, visszavonulás előtt álló kollégák évtizedes tapasztalatukat ne vigyék magukkal „nyugdíjba”, hanem a fiatalabb kollégákkal ezeket megosztva, a vállalatnál maradjon.
Képzésben lévő trénerként is foglalkoztat a kérdés, hogyan lehet az életciklus-tudatosságot nemcsak egyéni, hanem szervezeti szinten is fejleszteni.
Kép: Pethő Anita
Mi volt az az élethelyzet, hívó szó, ami miatt úgy döntöttél gerontocoach leszel?
A hívó szó nálam a „sikeres öregedés” volt. Amikor ezt először hallottam, egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy lehet az idősödés – amit addig valami nagyon negatív dolognak tartottam – sikeres? Azt tudjuk, hogy ez egy elkerülhetetlen folyamat. Mégis milyen belső vagy külső erőforrások vannak, amik segíthetnek? Kinek mitől lesz ez „sikeres”?
Nagymamám jelenleg 94 éves, az ő példáján keresztül látom, milyen szeretnék lenni én magam is idős koromban, ha elég szerencsés leszek, hogy megérjem ezt a kort.
Az egészséges öregedéssel foglalkozol, mikor találkozol először azzal a belső törésponttal egy ember életében, amely még nem betegség, de ha nem fordít figyelmet magára könnyen megbetegítheti?
Az első ilyen élethelyzet szerintem az életközepi válság. Már nem működik az, ami addig igen. Valahogy megváltozik a szemlélet, a prioritás és a motiváció. Ilyenkor végiggondoljuk, hogy mégis milyen életet szeretnénk élni? Miről szóljon ez a néhány évtized, amit ebben a világban töltünk? Ha megvannak a támpontok, akkor ezek mentén lehet következő lépésként életvezetési döntéseket hozni. A lehetőség adott, érdemes élni vele, még ha a környezetünk először nem is ért mindennel egyet, hiszen senki nem szereti, ha számára váratlanul felborul az eddigi rendszer. Ezeket az esetleges feszültségeket azonban sok beszélgetéssel, türelemmel és kommunikációval el lehet simítani.
Hiszem azt, hogy ha nem hitelesen, a saját értékrendünket követve élünk, az hosszú távon megbetegíthet.
Kép: Pethő Anita
Mi a tapasztalatod, mit nem mondanak ki szívesen az emberek, pedig kimondásuk egy gyógyulási folyamatot indíthatna be, mik ezek a tabutémák?
A negyvenes, ötvenes éveinkben már maga az öregedés folyamata tabunak számít. Nem szívesen foglalkozunk vele, a szőnyeg alá söpörjük, ”majd lesz valahogy.” Ha azonban kicsit tudatosak vagyunk ebben a témában, kimondjuk: „Igen, idősödöm, de készülök rá, és én határozom meg, hogy hogyan szeretném élni életem utolsó szakaszát.”
Idősként pedig sokan nehezen fogadják el, hogy már nem tudnak, nem bírnak annyit, mint régen. Ezt szégyellik bevallani mind maguknak, mind a környezetüknek. Néha viszont pont fordítva: a kor előrehaladtával annyira elhagyják magukat, amit nem indokol az egészségi állapotuk. Véleményem szerint ez kellő önismerettel és az elkerülhetetlen elfogadásával egyensúlyba hozható.
Az idősödéssel kapcsolatos legnagyobb tabu nem csak maga az öregedés, hanem az, hogy közben mennyire félünk elveszíteni a jelentőségünket, holott ennek nem kell így lennie.
A hosszabb élet ma gyakran technológiai és orvosi kérdésként jelenik meg. Te hol látod az emberi tényező szerepét ebben a képletben?
A technológia és az orvosi beavatkozások segítségével valóban éveket nyerhetünk, de az emberi tényező ad az egésznek értelmet. Itt születnek meg azok a kérdések, hogy: mi értelme hosszú életet élnem? Miért akarok még élni? Az emberi kapcsolatok, a belső motiváció adja a longevity lényegét a hosszú életen túl: vagyis a minőséget. A technológia és az orvosi kérdések ebben fontos eszközök, de önmagukban nem adnak választ ezekre a kérdésekre.
Milyen érzelmi veszteségekkel járhat az aktív életszakasz lezárulása akkor is, ha valaki „jól van” fizikailag?
Ez egy komplex helyzet, hiszen egyfajta identitásválság alakul ki: ki vagyok én a munkám nélkül? Épp a minap beszélgettem egy 80 éves úrral, aki úgy mutatkozott be, hogy XY vagyok, kertészmérnök. Az fordult meg a fejemben, hogy mennyire az identitása része maradt a foglalkozása, és ez egyébként teljesen elfogadott, ha számára ez ad kapaszkodót.
Sokaknál ilyenkor a hasznosság kerül előtérbe. Aki eddig aktív szereplője volt a társadalomnak, a munka világának, most hirtelen haszontalannak érezheti magát. Kiesik az évtizedeken át megszokott ritmusból, általánosságban úgy érezheti, semmi értelme reggel felkelni. Ez tulajdonképpen egy gyász, még akkor is, ha nincs konkrét veszteség.
Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem depresszió, hanem egy átmeneti állapot, amin lehet változtatni.
Kép: Pethő Anita
Van-e olyan életkor, amikor már késő változtatni? Ha nincs, miért hisszük mégis olyan sokan?
A változtatás nem életkorhoz kötött, hanem egy belső munka, ami bármikor elvégezhető. Nem állítom, hogy könnyű, de nem is olyan nehéz, mint sokan hiszik a társadalmi (vagy talán belső) narratívának köszönhetően. Az önismeret és az önelfogadás egy nagyon jó alapot ad. A változtatás ott kezdődik, hogy megfogalmazom, hol vagyok most, és mit szeretnék elérni. Aztán jöhet a kérdés: mi a legelső és legapróbb lépés, amit akár még ma megtehetnék érte? Idősként persze lassabb a változtatás tempója és mélysége, de minden adott hozzá, ha megvan az iránta való igény.
Miben különbözik az idősödéssel kapcsolatos belső munka attól, amit fiatalabb korban önismeretnek nevezünk?
Életünk első szakaszában leginkább olyan kérdések formálják a személyiségünket, hogy kivé szeretnék válni? Később azonban ez átalakul, főleg amikor elindul az idősödés folyamata, és az kerül előtérbe, hogy hogyan dolgozzuk fel a veszteségeinket? Miket tudunk elengedni és – talán még fontosabb – miket nem? Legfőképp az is más, hogy nem egy távoli áhított jövőbeni képpel vagy állapottal dolgozunk, hanem a jelennel és a közeli jövővel. És persze az idő előrehaladtával egyre inkább dolgozik a belső bizonytalanság: vajon mennyi időm van még minderre? A belső narratíva kidolgozása és elfogadása sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint bármikor korábban, hiszen itt már belép az időtényező is.
A társadalom gyakran az „aktív idős” képet idealizálja. Mit kezdünk azokkal, akik nem akarnak folyamatosan aktívak lenni?
Rendkívül fontosnak tartom leszögezni, hogy aki nem aktív idős korában, ugyanolyan értékes, mint bárki más! Ez egy társadalmi nyomás, amiben az a kép alakul ki az idősekről, hogy – elsősorban fizikailag – aktívnak KELL lenniük. Talán érdemes nyomatékosítani: természetesen az nagyon pozitív, ha sokat sportolunk, utazunk, társaságba járunk, de ugyanolyan értékes lehet az is, ha valaki csendesen, a belső erejét megtalálva éli meg a pillanatot.
Az is tény azonban, hogy az emberi kapcsolatok, a kognitív képességek és a legalább alapszintű fizikai aktivitás nagyban elősegítik a minőségi életet időskorban is. Kérdés, hogy kinél melyiken van nagyobb hangsúly.
Kép: Pethő Anita
Tapasztalatod szerint mi az, amit a családtagok a legkevésbé értenek meg az idősödő hozzátartozóik működéséből?
Talán azt a legnehezebb megérteniük, hogy az idős hozzátartozó nem gyerek, ugyanolyan jogai vannak, mint bármely más felnőtt embernek. Egy idős családtag esetén vegyük figyelembe azt is, hogy számára az önállóság, az élete feletti kontroll nagy részének elvesztése nagyobb fájdalom, mint a fizikai nehézség. Ezért ragaszkodnak annyira a döntési jog megtartásához, akár még a saját biztonságuk árán is.
Mi történik akkor, ha valaki biológiailag jól van, de elveszíti az életében a jelentésérzetet?
Ilyenkor fizikailag viszonylag rendben van az adott idős személy, de nem kapcsolódik a mához, a jelenhez. Érdektelenségben, fáradtságérzetben és apátiában szenved. A jó hír, hogy innen is van visszaút. A gyógyulást az hozhatja meg, ha ismét jelentést talál az életben. Nem szükséges újabbnál újabb célokat hajszolni, inkább csak egészen kis lépésekben gondolkodva tartalmat adni a mindennapoknak.
A hosszabb élet együtt jár-e szükségszerűen több magánnyal? Vagy ez megelőzhető?
Sok idős panaszkodik, hogy magányos. Valóban, amikor már elért valaki egy bizonyos kort, sok kortársa már sajnos nem él, a család távol van, a saját életüket élik. Azt érezhetjük, hogy nincs, akihez kapcsolódni tudnánk, nincs, aki megértene minket. Gondoljunk bele, hogy egy társaságban mi vagyunk a legidősebbek, mindenki más már egy fiatalabb generációhoz tartozik. Viszont épp itt jön a lényeg: próbáljunk kapcsolódni másokhoz, mindegy, hogy milyen korosztályból! Ha erre igényünk van, az nem szégyen, sokszor csak az önmagunkról élő kép és a magunkra erőltetett társadalmi elvárások akadályoznak abban, hogy legyenek igazi emberi kapcsolataink.
Milyen belső narratívák a legrombolóbbak idősebb korban – és hogyan lehet ezeket finoman, ellenállás nélkül átalakítani?
A fentebb említett ”társadalmi elvárások” könnyen belső narratívává tudnak válni. Például gyakran hallom, hogy idősek ezt mondják: „Én már nem számítok.” vagy „Nekem ez már túl késő.” illetve „Haszontalan vagyok.” Hozzátartozóként ezt rossz érzés hallgatni, és azt tapasztaljuk, hogy hiába ellenkezünk, teljesen hasztalan. Amit ebben az esetben tehetünk, az az, hogy finoman átkeretezve, akár múltbéli élettapasztalatokra, emberi helytállásokra rákérdezve áthuzalozzuk a belső negatív narratívát.
Mi az a kérdés, amit szerinted minden embernek fel kellene tennie magának 50 felett, de ritkán teszi meg?
Szerintem 50 felett érdemes magunknak feltenni a kérdést: „Mi az, ami értelmet ad most a mindennapjaimnak?”, és ezt akár többször felülvizsgálni az évek során. Ez idővel többször is változik, ami teljesen normális. Ha ilyen értelemben figyelünk magunkra, azzal sokat tehet az időskori testi-lelki egészségéért. Még kiegészíteném ezt azzal, hogy ebben az életkorban már el lehet kezdeni tudatosan készülni a későbbi életszakaszunkra, hiszen elsősorban mi magunk vagyunk ezért felelősek. Ahogy kapcsolódhatunk magunkban a „belső gyermekhez”, úgy kapcsolódhatunk a „belső időskori önmagunkhoz”, sőt a jó hír az, hogy mi magunk formálhatjuk őt.
Kép: Pethő Anita
A „méltóságteljes idősödés” sokszor jól hangzó kifejezés. Mit jelent ez a hétköznapok szintjén, döntésekben, határokban?
A hétköznapok szintjén a „méltóságteljes öregedés” azt jelenti, hogy az idős embernek joga van az életéről dönteni, joga van nemet mondani, joga van a biztonsághoz, joga van az érzelmeihez, joga van hibázni, és joga van lassabbnak lenni. Mindez nem hősiesség, hanem önazonosság kérdése. A kérdés sokszor az, hogy ez az ő belső megélése, vagy inkább a környezete által elvárt szerep, és hogy mennyire kap teret arra, hogy ezt a saját ritmusában, a saját határai mentén élhesse meg.
Mint a The Longevity Hub szakértője, ha egy dolgot üzenhetnél a longevity-ről, mi lenne az?
A longevity-ben nem a megélt évek száma, hanem azok minősége a fontos: önmagunk lenni, másokhoz kapcsolódni és megélni a pillanatot minden életszakaszban, tudatosan formálva a jövőnket.
Kép: Pethő Anita
Főkép: Pethő Anita
Dr. Baucsek Katalin LL.M. – Longevity Magazin
