„A boldogság nem állapot, hanem szemléletmód” – Interjú Ács Adél life- és business coach-csal és mediátorral

Ács Adél life- és business coach, mediátor szerint az önismeret nem csupán belső munka, hanem eszköz ahhoz is, hogy másokat, a világot és saját működésünket is mélyebben megértsünk, ezáltal boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet élhessünk. A szakemberrel többek között arról beszélgettünk, hogyan hatnak ránk a belsővé vált női szerepekkel kapcsolatos elvárások, miért olyan nehéz elhinni, hogy elég jók vagyunk és hogyan indulhat el a valódi belső változás.

 

Life- és business coachként, mediátorként immár jó pár éve segítesz másoknak megtalálni az egyensúlyt. Téged mi vezetett erre a pályára? 

Közgazdászként dolgoztam húsz éven át, de soha nem éreztem igazán, hogy a helyemen lennék. A gyerekeim is kezdtek önállóvá válni, bennem pedig egyre nőtt a vágy, hogy valami újat tanuljak – olyat, ami valóban közel áll hozzám. 2017 óta dolgozom mediátorként és coachként, 47 évesen pedig azért ültem vissza az iskolapadba, hogy megszerezzem a gyógypedagógiai diplomát, ezáltal gyerekeknek is tudjak segíteni. Számomra a mai napig kiemelten fontos, hogy minél több irányból tudjam megközelíteni az emberi problémákat, és minél hatékonyabban, minél több eszközzel támogathassam a hozzám fordulók belső munkáját.

 

Legtöbbünket a személyes megélések indítanak el egy mélyebb fejlődési úton. Nálad mi volt az, amire választ kerestél – akár a mediáció, akár a coaching eszköztára által? 

Amikor elkezdtem mélyebben foglalkozni önismerettel, akkor nemcsak magamat kezdtem jobban érteni, hanem a körülöttem élők viselkedése, döntései is más megvilágításba kerültek.

Rájöttem, hogy az önismeret nem csupán egy belső út, hanem kulcs ahhoz is, hogy megértsük mások működését, reakcióit.

A felszín sokszor csalóka, és ezt a legtöbb kliensemnél is látom. Olyan történeteket cipelnek, amikről senki nem sejtené, hogy jelen vannak az életükben. Szoktam is mondani: milyen érdekes lenne, ha „életeket lehetne felpróbálni” – egy hétre szerepet cserélni azzal, akit épp irigylünk. Valószínűleg egészen más lenne a véleményünk a végére. Ezért is felesleges csak a külsőségekre figyelni – és emiatt fontos az önismeret, mert segít meglátni a mélyebb rétegeket mások életében is.

 

Mivel érdemes kezdeni az önismereti munkát?

Hasznos lehet coach-hoz vagy pszichológushoz fordulni, különösen, ha egy adott élethelyzetre keresünk megoldást, de én a csoportos önismereti munkát is nagyon értékesnek tartom, mert ott más emberek történetein keresztül is tanulhatunk. Megtapasztalhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül – sőt, vannak, akik sokkal nehezebb helyzetben is boldogulnak. Ezek a közösségi élmények, tréningek, workshopok sokat adhatnak, főként annak megértésében, hogy mindenkinek van mit cipelnie, csak az kívülről nem mindig látszik.

Milyen gyakori mintázatokat ismersz fel a hozzád fordulóknál és hogyan indítod el őket a fejlődés, gyógyulás útján?

A leggyakrabban visszatérő minta – különösen a nőknél –, hogy nem érzik magukat elégnek, és itt nem csupán önbizalomhiányról van szó, hanem mélyen gyökerező önértékelési problémákról.

Sokan állandó megfelelési kényszerben élnek: egyszerre szeretnének minden szerepben – munkavállalóként, családanyaként, társként, gyerekként – tökéletesen teljesíteni. Ilyenkor az első és legfontosabb lépés maga a felismerés: ez a folyamatos önkritika nem a valóság, hanem egy belső, tanult minta. Sokan még azt sem tudják megfogalmazni, miben jók, a pozitív tulajdonságaikat, az elért eredményeiket gyakran elbagatellizálják – pedig ezek a belső elismerések létfontosságúak a lelki egészség szempontjából. Ez a gondolkodásmód szinte észrevétlenül átszivárog az élet minden területére. Nem vagyok radikális feminista, de azt látni kell: ugyan mi, nők kaptunk jogokat és lehetőségeket, ám a hozzájuk tartozó támogatás, megbecsülés, tehermentesítés sok esetben teljesen elmaradt. Ez az egyensúlyhiány pedig generációkon átívelően hagyott mély nyomot a női önértékelésen.

 

Alapvetően honnan ered az, hogy a nők nem hisznek a saját értékeikben?

A társadalmi narratívák még mindig sokszor arról szólnak, hogy a nő nem lehet egyszerre mindenben elég jó: ha karriert épít, biztosan valahol nincs jelen; ha a családra koncentrál, akkor viszont „eltartatja magát”. Ez az ellentmondásos üzenet egy erős belső konfliktust hoz létre: a „mindenhol tökéletesnek kell lennem” érzés sok nőben bűntudatot kelt. Ezért is kellene többet beszélni arról, hogy nem csak az a teljesítmény, ami látványos. A hétköznapokban megjelenő türelem, felelősségvállalás, érzelmi jelenlét és gondoskodás épp olyan nagy érték – csak túl gyakran felejtjük el elismerni. Amikor ezt a belső mércét sikerül átkeretezni, és a „láthatatlan munka” is elismerést kap – akár saját magunk részéről –, az jelentős lépés a belső egyensúly és önazonosság felé.

 

Beszéltünk a női szerepekről az emberi kapcsolatokon keresztül – de mi a helyzet a munkahelyi működésünkkel? Mert sokszor ott is ugyanaz a minta, a „nem vagyok elég” érzése jelenik meg.

Ez a szituáció sok esetben nem csupán arról szól, hogy nem merünk előléptetést kérni. Sokszor nem is akarjuk, mert rögtön felmerül bennünk, mekkora felelősséggel jár együtt – és sok nő már eleve túlterhelt. Ugyanez a kettősség a női vezetőkkel kapcsolatban is megjelenik. Én hiszek abban, hogy a nők nagyon jó vezetők tudnak lenni – az empátiás készségük, az érzelmi intelligenciájuk általában jóval erősebb, mint férfitársaiké. Ám éppen emiatt – vagy ennek ellenére – sok női vezető válik végül „rettegett” főnökké. Egyszerűen azért, mert úgy érzi: másképp nem tud tekintélyt kivívni.

A vezetői attitűd, amit a társadalom elfogad – kemény, határozott, kontrolláló – a férfiaktól elfogadott. Ugyanez nőktől ridegnek, túlzónak hat és azonnal elítéljük.

És ott van a másik narratíva is: „ja, neki könnyű, mert nincs gyereke”, „hiszen más dolga sincs”. Közben elfelejtjük, hogy lehet, valaki azért dolgozik ilyen intenzíven, mert a munkája az a kapaszkodó, amivel a saját életét tartja egyensúlyban.

Mégis, szerinted hogyan tudunk perspektívát váltani, kimozdulni ezekből a berögzült mintákból? 

Az egyik első kérdés, amit ilyenkor fel szoktam tenni a hozzám forduló nőknek: Mi a legrosszabb, ami történhet, ha megléped azt, amitől most félsz? Amikor valaki kimondja a választ, általában rájön, hogy a „legrosszabb” valójában nem is olyan drámai. Ezután jön a másik kérdés: És mi a legjobb, ami történhet? Itt viszont sokan megijednek – attól, hogy jön a felelősség, a kihívás, hogy lehet, nem is tudják majd jól csinálni. Vagyis gyakran saját magunkat tartjuk vissza azzal, hogy félünk attól, ami jól is elsülhetne. Sokat szoktam beszélni az alternatívákról is. Ne csak A vagy B opcióban gondolkodjunk – el lehet indulni egy úton, és ha útközben kiderül, hogy mégsem az a cél, amit korábban gondoltunk, lehet irányt váltani. A fontos az, hogy tudjuk: nem minden nehézség annak a jele, hogy rossz úton járunk. 

 

Ez az a bizonyos „komfortzónából való kilépés”?

Igen, bár én magát a „komfortzóna” kifejezést nem szeretem. Mert ha valóban komfortos lenne az adott helyzet, nem akarnánk kilépni belőle. Sokszor épp az a baj, hogy mások mondják meg, mit kellene csinálnunk. A közösségi média például torzítja az énképünket: mindenki boldogabbnak, csinosabbnak, sikeresebbnek tűnik. Pedig sokan jól éreznék magukat ott, ahol éppen vannak – csak a külvilág felől azt az üzenetet kapják, hogy az nem elég. Ezért is annyira fontos az önismeret, hogy tényleg saját magunkból induljunk ki, ne a külső elvárásokból.

Az önismereti munkának fontos része a pozitív szemlélet – hogy ne csak azt nézzük, mi nem működik, hanem észrevegyük azt is, ami igen. Mert ha mindig csak azt látjuk, hogy hol hibázunk, sosem fogjuk észrevenni, mennyit teszünk le az asztalra. Ezért nem kedvelem például a „ha az anya jól van, mindenki jól van” mondatot, mert az szerintem sokszor kifejezetten nyomasztóvá is válhat. Olyan, mintha az édesanya vállán lenne az egész család lelki egyensúlya. Ez óriási teher és ebből nagyon könnyen kiégés lehet. 

 

Térjünk vissza kicsit a módszerekhez. Hogyan tudunk változtatni, önmagunkhoz közelebb kerülni, új célokat kitűzni? Mik lehetnek ennek a gyakorlati lépései?

Az első lépés, hogy meg kell nevezni, mi az, ami nem jó. Nagyon sokan jönnek úgy hozzám, hogy csak azt tudják: valami nem stimmel, de azt még nem, hogy pontosan mi. A coachingban az a cél, hogy megnézzük: mi legyen másképp és hogyan.

Ehhez olyan célt kell találni, ami reális, mérhető, végrehajtható.

Ha valaki azt mondja, hogy fogalma sincs, mit akar, akkor is el lehet indulni. Ilyenkor például elképzeltetem vele az ideális napját: hol ébred, milyen ruhát visel, kivel van, mit csinál. Sokszor derül ki, hogy igazából semmi másra nem vágyna, csak egy kis nyugalomra, énidőre. 

 

Tehát sok esetben nem is hiányzik a radikális változás – csak vissza kell találni ahhoz, amiben jól érezzük magunkat?

Van olyan kliensem, akinek az tette jobbá a hetét, hogy hetente egyszer egyedül vezethetett haza. Másnak az, hogy heti egy délután biciklizik. Ezek apróságnak tűnnek, de közben óriási jelentőségük van. Elindítanak egy belső folyamatot, amiben az illető újra visszatalál saját magához. És azt is fontos megérteni: a boldogság nem egy állandó állapot, hanem egy szemléletmód. A perspektívaváltás, hogy a hiány helyett a lehetőségekre koncentráljunk, az egyik legfontosabb kulcs.

Végül pedig az is fontos, hogy legyen egy cél. Mert ha nincs, az ember üresjáratban van. A cél nem kell, hogy nagy legyen, lehet kicsi, személyes, egyszerű. A lényeg, hogy saját legyen. Ne másoktól átvett, ne az Instagramról inspirált. Mert a nagy igazságok csak akkor működnek, ha a saját életünkre tudjuk őket szabni, különben sztereotípiává válnak – és az visszahúz, nem előre visz.

A mediációban és coachingban szerzett tapasztalataid alapján hogyan látod, milyen hatással van a belső egyensúlyunk és az emberi kapcsolataink minősége a testi egészségünkre?

Ezek a hatások oda-vissza működnek. Ha nincs belső egyensúlyunk, az kihat a testi állapotunkra is. Ha viszont mentálisan rendben vagyunk, az érezhetően javítja a közérzetünket, az energiaszintünket, sőt, az egészségünket is.

Sokan alábecsülik, de mentálisan rossz állapotban lenni fizikailag is kimerítő.

Mintha egész nap nehéz fizikai munkát végeznénk. A stressz, a szorongás testi tüneteket okozhat: fejfájást, emésztési problémákat, és ha ez tartósan fennmarad, akkor már nemcsak átmeneti rosszullétről, hanem pszichoszomatikus betegségekről beszélünk – amiket ma már az orvostudomány is elismer és komolyan vesz.

A belső elfogadás már önmagában óriási hatással van a testre. Ha valaki elengedi azt a kényszert, hogy ötven kilósnak kell lennie, és elkezdi szeretni magát, akkor elindul egy pozitív spirál – és sokszor magától elkezd változni a test is. De itt sem hiszek a „minden szuper, csak gondolkodj pozitívan” típusú hozzáállásban.

A mérgező pozitivitás éppúgy torzít, mint a folyamatos panaszkodás.

Az élet néha nehéz, néha tragikus – és ez teljesen normális. A kérdés az, hogy amikor jön a nehézség, milyen állapotból indulunk neki. Ha alapvetően stabil, pozitív szemléletű a lelkünk, akkor nem omlunk össze teljesen, van belső tartalék és képesek vagyunk megőrizni a fókuszt. 

 

Te magad milyen módszereket használsz, amikor nehezebb időszakod van? Mi segít abban, hogy visszatalálj az egyensúlyodhoz?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan családi közegben élek, ahol lehet olykor „rosszul lenni”, ventillálni. Nem kell mindig erősnek mutatkoznom. Ezenkívül az alkotás is nagy segítség számomra: selymet festek, gyöngyöt fűzök és „selyem coaching” alkalmakat is tartok. Az alkotás aktiválja a jobb agyféltekét, segít közelebb kerülni önmagunkhoz, könnyebben megfogalmazzuk, mit érzünk, mire van szükségünk. Összességében a természet, az állatok, a mozgás, a kreatív tevékenységek – mind-mind segítenek visszatalálni önmagunkhoz, de a közösségeknek is megtartó ereje van. És persze ott vannak a strukturált módszerek is: a mindfulness, az önismereti csoportok, a tematikus tréningek. Ezekbe be lehet kapcsolódni, ha valaki úgy érzi, szüksége van iránymutatásra vagy támogatásra. Én abban hiszek, hogy néha létszükséglet kimozdulni a megszokottból, és ha már tudjuk, mi az, ami örömet ad, kikapcsol, akkor érdemes azt rendszeresen beépíteni az életünkbe. 

Szerző: Jean Orsolya

(Kiemelt kép: Ács Adél)